Európa politikai hagyatéka

Az úgynevezett populisták helyesen teszik, amikor a nemzetállamot jelölik meg a lojalitás forrásaként, ezt pedig liberális ellenfeleiknek el kellene fogadniuk.

A Westminsterben a jövő héten harmadszor szavaznak a kilépési megállapodásról Fotó: Reuters

Ez megerősítette Orbán Viktor kormányának politikáját és az egész régióban fokozta a migrációval szembeni ellenállást. A probléma a nemzetközi konfliktus szintjén is megjelent, felidézve a XX. század sötét és bonyolult viszonyait, melyek akkor kettészakították Európát.

Most is radikális változás következett be az európai politikai kultúra fejlődési irányában és nyelvezetében. Az ­európai elit „populizmussal” vádolta meg a nemzeti mozgalmakat, erre válaszul az európai politikai vezetésre az elitizmus vádja égett. Hazámban ez a konfliktus a brexit támogatói és ellenzői közötti, egyre erősödő düh és bizonytalanság képében jelent meg. Ebben a helyzetben fontos megértenünk, hogy mit kockáztatunk és hogy mi vezet el a helyzet megoldásához.

A populizmus címkéjét azokra sütötték rá, akik a nemzeti függetlenség és megújulás mellett foglaltak állást, elsősorban azért, mert látványos támogatottságot élveztek az emberek köré­ben. Ezt láttuk Nagy-Britanniában a liberálisoktól is a brexit szavazást követően. Hiába szavazott a többség a kilépés mellett, az ő szavaza­taik hiteltelenek, elég, ha populistának bélyegzik őket.

Két módja van annak, hogy megszólítsuk az embereket: a liberális értékeknek megfelelően működő intézményrendszeren keresztül, illetve közvetlenül, a véleményük megkérdezése útján. Az európai elit az utóbbit kockázatosnak ítéli meg. Hiszen az emberek maguktól úgysem tudják, hogy mit gondolnak valójában, ha pedig mégis, akkor biztosan tévednek. Az emberekben csak akkor lehet megbízni, ha egy liberális elvekre épülő intézmény vezeti őket, ami egyet jelent érzelmeik liberális szűrőn való megrostálásával, hogy a végtermék ártalmatlan vélemény legyen.

A populizmus vádja a lengyel Jog és Igazság pártját, valamint a Fideszt is elérte. Most mindenekelőtt azzal vádolják őket, hogy túlontúl közvetlenül próbálják megszólítani az embereket, mindenekelőtt ami az identitásukat illeti. Az átlagember a helyi közösségekhez ragaszkodik, melyeket nehéz a hivatali normák nyelvére lefordítani. Ezeket az értékeket a vallás, a család, a nyelv és a nemzeti történelem formálja, és jellem­zően nem ismerik el a nemzeteken átnyúló kötelezettségeket, az egyetemes, emberjogi normákat, különösen akkor, ha azok a normák ütköznek a család, a hit hagyományos kötelezettségeivel. A populizmust egyre inkább a visszaélés fogalmaként használják, hogy elutasítsák az emberi érzelmeken keresztül történő megszólítás közvetlen módját.

Amit a liberálisok populistának bélyegeznek, az valójában annak a megőrzésére irányuló törekvés, hogy fennmaradjon a régi, hagyományos formája az identitásnak és a hovatartozás érzésének. Amit pedig az emberek elitizmusnak tartanak, az valójában az egyetemes és határokat elvető politikai rendszer felvilágosult fogalma, melyben a konfliktusok szükségszerűen eltűnnek, mivel azoknak az oka, vagyis a nemzetek iránt érzett hűség is elhalványul.

Az Európai Uniót olyan emberek alapították, akik ezt a felvilágosult eszmét képviselték, akik a nacionalizmust az európai háborúkat feltüzelő erőnek tartották. Ugyanakkor a múltba visszatekintve észre kell vennünk: az egyetemes és határokat elvető politikai eszmék valójában hasonlóságot mutatnak a Kelet-Közép-Európát a kommunizmus börtönébe záró eszmékkel. Valójában mindkét eszme ártalmas, ha egy totalitárius programot szolgál ki, melyben nem megtűrt a véleménykülönbség és az embereknek nem szabad kifejte­niük saját gondolataikat.

Amit ebben az új konfliktusban igazán figyelemreméltónak találok, hogy a baloldali értelmiség ismét felvette a felsőbbrendűség szerepét. Nem hajlandó elismerni a demokratikus mozgalmak legitimitását, azokat populistának bélyegzi és elutasítja. A baloldali értelmiség elhatározta, hogy megpróbál megakadályozni minden arra irányuló kísérletet, hogy ezek a mozgalmak kormányra kerüljenek. Az 1970-es és 1980-as években ugyanaz a megsemmisítő düh irányult ellenem és a többi konzervatív ellen, ami most az állítólagos populistákra zúdul. Nem meglepő, hogy a hatalomra került populisták egyre nagyobb hajlandóságot mutatnak arra, hogy visszaadják a baloldali értelmiségnek pontosan ugyanazt, amit korábban tőlük kaptak.

Az ebből adódó feszültség az egyik oka az EU-val szembeni egyre növekvő bizalomvesztésnek. A konfliktus ugyanis nem kezelhető, ezért a kontinensen zajló valamennyi hirtelen változásra rányomja bélyegét.

A konfliktus tanulságai különösen az egykori kommunista uralom alá vetett országok számára fontosak, hiszen 1989-ben nem kaptak választ arra, hogy hova tartoznak és mi az az új eszme, amivel egyesíthetik az embereket. Elkerülhetetlen volt, hogy az emberek új identitáspolitikát keressenek, amely megteremti közöttük az egységet. Ez volt azonban az egyetlen dolog, amire az Európai Unió képtelen volt. Ezzel szemben a globalizációba vezető utat ajánlotta fel ezeknek a népeknek, a semmibe vezető utat, amely egyre messzebb visz az otthontól. Ahogy felgyülemlik a csalódottság érzése, a valahova tartozás iránti remény az, ami egyre erősebbé válik. Hol van otthon és ki az, aki meghatározza azt?

A globális kapitalizmus nem ad választ erre a kérdésre, hiszen kiüresíti a világot a hűség minden formájától, majd mindent – beleértve az emberi kapcsolatokat is – megvásárolhatóvá tesz.

Mégis úgy gondolom, hogy ezt a helyzetet lehetőségként és nem fenyegetésként kell értelmezni. Harminc év után Kelet-Közép-Európa végre kezdi megérteni, hogy két nagy eredményt is fel tud mutatni: egyrészt a nemzetállam mint egy társadalmi és politikai indentitást megalapozó forma, másrészt a polgárságnak egy felvilágosult értelmezése, melyben mindenki vállalja a teljes társadalmi felelősséget a jogállamiság keretei között. A két eredményt igyekeznek egymással szembeállítani, részben azért, mert az EU el akarja törölni, de legalábbis vissza akarja fogni a nemzeti kereteket. De vitathatatlan, hogy ez a két eredmény kölcsönösen függ egymástól.

Most a feladat mindannyiunk számára az, hogy felismerjük: a nemzeti identitás és az ebből fakadó lojalitás nélkül nem lehet polgárokra épülő társadalmat létrehozni. A demokrácia és a jogállamiság csak akkor valósulhat meg, ha az ellentétes felek meghatározott körülmények között képesek egymás mellett létezni. A kommunisták legnagyobb hibája az volt, hogy elnyomták az ellenzéket, és az embereket egy olyan egységbe tömörítették, amiben nem dönthettek és nem tehettek fel kérdéseket.

Az úgynevezett populisták helyesen teszik, amikor a nemzetállamot jelölik meg a lojalitás forrásaként, ezt pedig liberális ellenfeleiknek el kellene fogadniuk. Ahelyett, hogy az ­európai intézményeket arra használják fel, hogy megbüntessék azokat a kormányokat, akik nem követik a kijelölt irányvonalakat. Fordítva pedig: akik fel akarják ébreszteni a nemzeti eszmét és meg akarják erősíteni a nemzeti szuverenitást, meg kell hallgatniuk a liberálisok hangját. Ez meghatározza az előttünk álló feladatot, vagyis a két sürgető szükséglet, a nemzeti szuverenitás megerősítésének és az egyetemes állampolgári normáknak való megfelelés összeegyeztetését.

Ez az európai politikai hagyaték két nagyszerű ajándéka, s a két fogalom kölcsönösen függ egymástól. Fel kell lépnünk azok ellen, akik csak az egyiket akarják éltetni, s a másikat az emberek elleni támadásnak beállítani. Remélem, hogy elérkezünk oda, amikor ez lehetségessé válik, és a kommunisták mérge végül kiürülhet a rendszerből.

A szerző angol konzervatív filozófus, esztéta, egyetemi tanár

Az írás a varsói Szejmben június 5-én, a közép- és kelet-európai parlamentek negyedik csúcstalálkozóján elhangzott beszéd szerkesztett változata