Kívül a Nagykörúton

A Magyar Patrióták Közössége a Haza értékeinek oltalmazására alakult meg, különös tekintettel kulturális, épített és népi örökségünkre, természeti kincseinkre és nemzeti értékeinkre.

Akikről alább szó lesz, szintén „mélyszántással” foglalkoznak. Igaz, ők sem a mezőgazdaságban, még csak nem is a tényfeltáró újságírásban – a múltunkat kutatják, a magyar lelkiismeretet ébresztik.

Egy elhivatott, csöndes közösség, amelynek tagjai Szabó Dezsővel vallják: „Minden magyar felelős minden magyarért.” A hat éve létrejött egyesület küldetési nyilatkozata így kezdődik: „A Magyar Patrióták Közössége” – merthogy róluk van szó – „a Haza értékeinek oltalmazására alakult meg, különös tekintettel kulturális, épített és népi örökségünkre, természeti kincseinkre és nemzeti értékeinkre.”

Különös társaság a mai zajos világban. Egy civil csapat, amely nem a gigafon és a kereplő hangerejében bízik. Patriótáék a figyelemfelhívás hagyományos módszerét használják. Amolyan muzeológusként szellemi ásatásokat – mélyszántásokat – végeznek, amelyek végén „tárlatbemutatót” tartanak az eredményekről. Ideológiájuk egyik, ha nem legfontosabb alappillére a nemzetromboló kommunizmus leleplezése. Három évtizeddel a rendszerváltozás után joggal gondolják, hogy a bolsevik típusú diktatúrák velünk élő hagyatékainak felszámolása nem tűrhet további halasztást. Hetzmann Róbert elnök azt mondja, ars poeticájukat az erdélyi Wass Alberttől kölcsönözték: „A nemzet élete a kultúrával azonos, nem a politikai történésekkel, melyek csak átfutnak fölötte, mint a szél. A kultúra és a nemzet azonossága az a mindeneken felülálló erő, mely ellen tehetetlenek a fegyverek, és mellyel szemben értelmüket vesztik a szögesdrótok.”

Egyik legelső munkájuk a hajdani Regnum Marianum fogadalmi templom kálváriájának fölkarolása volt. Az épületet a tanácskommün bukása után, az újra szabaddá lett hit iránti hálából emelték a Városliget sarkában 1931-ben. Húsz évvel később Rákosi leromboltatta, mondván, az útjában áll a kialakítandó Felvonulási térnek. A rendszerváltás óta egy fakereszt áll a templom helyén. (Haragos ifjúkommunisták 2000-ben lefűrészelték a feszületet, csonkjára vörös csillagot pingáltak.) A patrióta közösség évtizede azon fáradozik, hogy a megszentelt és meggyalázott helyen egy méltó, történelmi emlékpont jöjjön létre, amely, miközben kifejezi a Szent István-i állameszményt, emlékeztessen a trianoni tragédiát elősegítő vörös diktatúra következményeire, benne a történelmi emlékezetet eltörölni akaró rendszer borzalmaira.

Hogy most, „Karácsony környékén” lehet-e ebből valami? Ki tudja.

A fiatalok pár éve kopjafát állítottak a verőcei temetőben az 1959-ben kivégzett Kristóf László emlékére. A néhai csendőrnyomozó „bűne” az volt, hogy még 1944 nyarán részt vett a pártállami legendáriumban utóbb hőssé avatott Ságvári Endre letartóztatásában. Kádárék így szerették volna „bizonyítani”, hogy az 1956-os felkelést a „horthysta reakció” döntő mértékben elősegítette. (Pedig Kristóf László nem fogott fegyvert a forradalomban, csupán élelmiszert szállított az éhező budapestieknek.) Az áldozat tömegsírba került, nem tudni, hol nyugszik.

A múltat végképp eltörölni? Ellenkezőleg – hirdetik a patrióták. Emlékezni és emlékeztetni kell a kommunizmusra. Arra, amiből nem kérünk. Nem, nem, soha!

Hetzmann Róberték gondolatköre merőben eltér a „Nagykörúton belüli” ifjúságétól. Sőt a mai országhatár sem szab nekik kerítést, történelmi hazában gondolkodnak. 2014 nyarán például arra hívták fel a közvélemény figyelmét, hogy a délvidéki római katolikus püspökség ritkán látogatott templomok lebontását tervezi a szórványnak számító Bánságban. Fellépésük nyomán a magyar kormányzat azonnal felkarolta az ügyet. Egyetlenegy templomot sem bontottak le…

Ha nem szabna határt a terjedelem, napestig sorolnám a patrióták érdemeit. Szükség is lenne rá, hiszen a civilnek mondott, harsány szervezetekkel szemben ők nem szerepelnek a napi hírekben, beszélgetős műsorokba nem hívják őket, interjút alig kérnek tőlük. Talán azért, mert nincs kellőképpen lármás témájuk. Hiszen ők nem szoktak pártszékházat ostromolni, rendőrsorfalra lila füstbombát hajigálni, Állami Számvevőszéket festékkel lemázolni…

Unalmasak a rút jelen számára.