Az elnök válasza drámai volt. 1937 februárjában benyújtotta a „bírósági reform” tervét. Hivatalosan a testület hatékonyságát akarta növelni: ha egy bíró betöltötte a 70. életévét és nem vonult nyugdíjba, mellé új bírót nevezhetett ki – akár hatot. A kilencfős Legfelsőbb Bíróság így akár tizenöt főre duzzadhatott volna. A cél nyilvánvaló: liberális, New Deal-barát többség kialakítása, hogy ne torlaszolják el a reformok előtt az utat.

A terv robbanásszerű ellenállásba ütközött. Nemcsak a republikánusok, de Roosevelt saját Demokrata Pártjának jelentős része is fellázadt. Szenátorok, mint William E. Borah, az alkotmányos egyensúly megsértését látták benne. A sajtó „diktatúrakísérletként” írta le. A közvéleményben gyorsan terjedt a félelem: ha ma a bíróságot pakolják meg, holnap mi következik? A javaslat a szenátusban megbukott. Roosevelt presztízse komoly csorbát szenvedett, bár a bíróság később – részben a politikai nyomás hatására – engedékenyebbé vált a New Deal-programokkal szemben.

A pikírt tanulság egyszerű: az olyan politikusok, akik „forradalmat” hirdetnek az intézmények ellen, előbb-utóbb szembesülnek azzal, hogy az intézmények nem csak a „régi elit” védőbástyái. Hanem a többség védelme is az egy-egy ambiciózus vezérrel szemben. Roosevelt majdnem belebukott. Magyar Péter még csak most kezd belefutni ugyanabba a falba – csak ő közben azt hiszi, hogy ezúttal majd más lesz az eredmény, mert „mi mások vagyunk”.

A történelem cinikusan mosolyog. Már látta ezt a filmet. Nem a magyar szinkron az, ami megváltoztatja a végét.

Borítókép: Magyar Péter (Fotó: Hatlaczki Balazs)