Az igazi súlyt azonban nem a statisztikák, hanem a bírói gyakorlat adja meg. Az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) az Emberi Jogok Európai Egyezménye 1. jegyzőkönyvének 3. cikkét (szabad választásokhoz való jog) értelmezve ismételten hangsúlyozza, hogy az államoknak széles mérlegelési mozgásterük (margin of appreciation) van a választási rendszerek kialakításában – beleértve a minimális választójogi korhatár meghatározását is. Az EJEB nem ír elő konkrét életkort, és nem tekinti alapvető jognak, hogy valaki 16, vagy 17 évesen már szavazhasson. A korhatár ésszerűségét a nemzeti jogalkotóra bízza, feltéve, hogy az összhangban van a demokratikus elvekkel és az érettség objektív kritériumaival. 

Még erősebb tanulságot hordoz az amerikai joggyakorlat. Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága a Roper v. Simmons (2005) ügyben – amely a fiatalkorúak halálbüntetését tiltotta meg – részletesen, tudományos bizonyítékokra támaszkodva fejtette ki, hogy a 18 év alattiak neurológiai és pszichológiai fejlődése miatt jelentősen csökkent érettséggel rendelkeznek. A bíróság kiemelte: a serdülők impulzuskontrollja gyengébb, jobban befolyásolhatók a kortársak és a környezet által, döntéseikben kevésbé képesek hosszú távú következményeket mérlegelni, és személyiségük még nem rögzült. Ezért a legsúlyosabb büntetések kiszabása aránytalan lenne velük szemben.

Ez az érvelés tökéletesen fordítható a választójogra. Ha a legfelsőbb bírói fórum tudományos alapon állapítja meg, hogy a kiskorúak érettsége nem éri el a felnőttekét a legsúlyosabb egyéni felelősségvállalás tekintetében, akkor nehezen indokolható, miért kellene ugyanazokat a személyeket a közösség egészének sorsáról dönteni hagyni. A Roper-ügy óta sorra erősítették meg ezt az elvet a Graham v. Florida és Miller v. Alabama döntések is: a jogrendszer „a gyerekek mások” elv alapján kezeli a fiatalkorúakat – enyhébb felelősséggel, külön eljárásokkal, rehabilitációs hangsúllyal. 

Ez a különbségtétel logikailag ellentmond annak az igénynek, hogy ugyanazokat a személyeket teljes értékű politikai szereplőkké tegyük.

Magyarországon ugyanez a logika jelenik meg a fiatalkorúak büntetőjogi felelősségének enyhébb szabályaiban, és a cselekvőképesség 18 éves korhoz kötésében. 

Az Európai Unió Alapjogi Chartája 24. cikkének (1) bekezdése is világos: a gyermekek véleményét életkoruknak és érettségüknek megfelelően kell figyelembe venni. Ez nem egyenlő azzal, hogy ugyanolyan súllyal esik latba, mint egy felnőtt szavazata. Érdekeiket – a választások vonatkozásában is – elsősorban szüleik és gyámjaik képviselik, akik a mindennapi életben viselik a felelősséget értük.

A korhatár leszállításának hívei gyakran azzal érvelnek, hogy „a fiatalok már nagyon sok információval rendelkeznek”. Ez részben igaz – de az információ mennyisége nem egyenlő az információ feldolgozásának, a következmények mérlegelésének és a hosszú távú felelősségvállalásnak a képességével. 

Végül ott van egy kevésbé hangoztatott, de valós demográfiai és migrációs dimenzió is. Nyugat-Európa több országában a fiatalabb korosztályokban jelentősen magasabb a migrációs hátterű népesség aránya, mint az idősebbekben. A korhatár leszállítása ebben a kontextusban nem semleges technikai kérdés, hanem közvetett módon befolyásolhatja a választási eredményeket – anélkül, hogy a bevándorló közösségek integrációja vagy a befogadó társadalom hosszú távú érdekei valódi mérlegelésen esnének át.

Aki 16 évesen még nem lehet szerződő fél a saját életét érintő legtöbb fontos kérdésben, aki még nem visel teljes büntetőjogi felelősséget, és akinek érettségét a legfelsőbb bíróságok tudományosan alátámasztottan korlátozottnak tekintik – attól ne várjuk el, hogy éretten döntsön az egész nemzet jövőjéről.

Sokan gondolhatják úgy, hogy a demokrácia nem a részvétel maximalizálásáról szól, hanem az érett polgárságról. Ezt a bölcsességet a bíróságok – részben Európában, részben az Egyesült Államokban – már kimondták. Kérdés, hogy a politika is meghallja-e.