Amikor ’89-ben reflexszerűen sorban álltunk az iskola udvarán, hogy egyenként leköpjük a frissen kivégzett Ceaușescu tankönyvből kitépett fotóját, nem gondoltam, hogy a vén diktátor buldózeres szelleme épp azon a Budapesten fog kísérteni, amely még a Kádár-rendszerben is kiállt az erdélyi magyar falvak bontása ellen. Mert nyílt titok volt, hogy az első áldozatok nem a kegyelt Moldvában és Olténiában lesznek, hanem nálunk, Erdélyben. Jól tudta a rafinált Ceaușescu, hogy sok legyet fog ütni egy csapásra: maximálisan kiélheti történelemhamisítási hajlamait, hiszen még temetők se maradnak majd mutatóban, elüldözi a nyugatnémeteknek kiárusított szászok írmagját is, és kulturálisan megbénítja a helyi magyarságot, amely soha nem tudott elszakadni falvaitól. Ahogy Magyarországon is jellemző, csak egyesek nem akarják belátni ezt.

Szembetűnő, hogy a magántulajdon, a kultúra és az egyház vetülete meg sem pendült Bart nyilvánosságra került expozéjában. Tán azt hiszi, hogy semmi ellenállás nem lenne a falusiakban, meg a városiakban egy „szisztematizálási” hullám esetén? Hogy nem állnának ki verítékkel felépített há­zaik sérthetetlensége mellett? Vagy hogy be lehetne darálni sok ezer különálló közösséget azok jellegzetes kulturális és egyházi hagyományával?
Akkor itt üzenjük neki és a hozzá hasonló hergelőknek: még elméletben se merjenek nyúlni a falvakhoz, mert az a küszöbön álló végüket is sokkal közelebb hozza. Ceaușescu végzetéhez nemcsak a romániai boltok üres polcai járultak hozzá, hanem a vidéki egzisztenciák eltörlési szándékának első jelei is. Gondoljunk csak a fölöslegesen elárasztott székelyföldi Bözödújfalura, amivel a magyar vallási unikumnak számító szombatosok egyik bástyáját tették lakhatatlanná. Vagy a már a hatvanas években felrobbantott dunai csodaszigetre az egykori magyar–román–szerb hármas határon, Ada-Kaléra és annak páratlan kulturális örökségére, amit több tonna dinamittal feláldoztak a megawattok oltárán.

Ezeknek a korlátolt új-Ceaușescuknak a józan paraszti észről sincs fogalmuk. Pedig erről köztudott, hogy jobb, ha a gazdáját nem hergelik, mert ott és akkor csap le, amikor a legkevésbé számítanának rá.