Amikor ’89-ben reflexszerűen sorban álltunk az iskola udvarán, hogy egyenként leköpjük a frissen kivégzett Ceaușescu tankönyvből kitépett fotóját, nem gondoltam, hogy a vén diktátor buldózeres szelleme épp azon a Budapesten fog kísérteni, amely még a Kádár-rendszerben is kiállt az erdélyi magyar falvak bontása ellen. Mert nyílt titok volt, hogy az első áldozatok nem a kegyelt Moldvában és Olténiában lesznek, hanem nálunk, Erdélyben. Jól tudta a rafinált Ceaușescu, hogy sok legyet fog ütni egy csapásra: maximálisan kiélheti történelemhamisítási hajlamait, hiszen még temetők se maradnak majd mutatóban, elüldözi a nyugatnémeteknek kiárusított szászok írmagját is, és kulturálisan megbénítja a helyi magyarságot, amely soha nem tudott elszakadni falvaitól. Ahogy Magyarországon is jellemző, csak egyesek nem akarják belátni ezt.
Szembetűnő, hogy a magántulajdon, a kultúra és az egyház vetülete meg sem pendült Bart nyilvánosságra került expozéjában. Tán azt hiszi, hogy semmi ellenállás nem lenne a falusiakban, meg a városiakban egy „szisztematizálási” hullám esetén? Hogy nem állnának ki verítékkel felépített házaik sérthetetlensége mellett? Vagy hogy be lehetne darálni sok ezer különálló közösséget azok jellegzetes kulturális és egyházi hagyományával?
Akkor itt üzenjük neki és a hozzá hasonló hergelőknek: még elméletben se merjenek nyúlni a falvakhoz, mert az a küszöbön álló végüket is sokkal közelebb hozza. Ceaușescu végzetéhez nemcsak a romániai boltok üres polcai járultak hozzá, hanem a vidéki egzisztenciák eltörlési szándékának első jelei is. Gondoljunk csak a fölöslegesen elárasztott székelyföldi Bözödújfalura, amivel a magyar vallási unikumnak számító szombatosok egyik bástyáját tették lakhatatlanná. Vagy a már a hatvanas években felrobbantott dunai csodaszigetre az egykori magyar–román–szerb hármas határon, Ada-Kaléra és annak páratlan kulturális örökségére, amit több tonna dinamittal feláldoztak a megawattok oltárán.
