A migránsügyben zajló európai szintű kommunikációs és intézkedésbörleszkből lassan kabaréműsort lehetne forgatni. Akkor legalább nevethetnénk azon, ahogyan a francia külügyminiszter kikel a magyar határzár ellen, miközben Calais-ban ugyanerre a célra épül hasonló védelmi rendszer – csak ott a bevándorlók biztonságára hivatkozva. Ráadásul a franciák a migránskvótarendszert nemrég még hevesen ellenezték – tudhatnánk meg egy bejátszásból –, holott többek között ők bombázták vissza a törzsi háborúk szintjére Líbiát.
Aztán a kamera helyszínt váltana, előkerülne Angela Merkel társaságában Vucsics szerb miniszterelnök, ahogy szomorú fejcsóválással ítéli el a magyar határzárt, miközben Szerbiából szervezetten, buszokkal szállítják Magyarország felé a migránsok ezreit. Majd a német kancellár asszony különjelenete következne, ahogy incselkedve hívogatja a migránsokat az EU-t jelképező úri rezidencia ablakából – bocsánat a szóviccért – Bicske-nyitogató ígéreteivel, majd ráförmed a portásként ábrázolt Orbán Viktorra, hogy az előszobába mindenkit engedjen be, de beljebb senkit se merjen.
Ha a kabaré helyett a dráma műfaját választanánk, önmagában egy egész estés filmet lehetne forgatni annak az értelmi sérült, árva magyar lánynak a tragédiájáról, akit – elszakítva egyetlen élő rokonától – hazatoloncoltak Svédországból, mondván, nem képes anyagilag fenntartani magát. Eközben Stockholm bevándorlók tízezreit fogadja tárt karokkal és bőkezű támogatásokkal – már ha túljutottak két-három schengeni államon, elsőként előszoba-Magyarországon.
Azon a Magyarországon, amelynek a válság közepette állandóan a fejéhez vágják, hogy nemcsak a kormánya, de a népe is előítéletes, bezárkózó, sőt rasszista. A külföldi és a hazai média egy részénél erre elég jól bejáratott érvek vannak, például az unalomig ismételt pirézfelmérés felemlegetése – 2006–2007-ben a Tárki mérte az emberek egy kitalált néppel, a pirézekkel szembeni előítéleteit, a liberális sajtó pedig az eredményekre hivatkozva röhögte körbe a magyarokat, akik olyan megátalkodottak, hogy még azokat is utálják, akik nem is léteznek. Pedig – amellett, hogy egy állítólagos demokratához legalábbis méltatlan a felpiszkált veszélyérzetet kihasználva hülyét csinálni az emberekből – a hiszékenység nem nemzetspecifikus. Ez a fajta sunyi technika a világon bárhol beválna, ahogy a „belélegezve halálos” dihidrogén-monoxid (közismertebb nevén: víz) betiltásához aláírásukat adó lóvá tett amerikaiaknál is működött húsz éve, sokak derültségére.