Neokommunista kiáltvány

A Momentum gazdasági programja totális gazdasági-társadalmi káoszhoz vezetne.

Budapest, 2017. augusztus 31. Fekete-Gyõr András, a Momentum elnöke felszólal a Nyugdíjasok Országos Szövetségének Ki mit ígér a nyugdíjasoknak? címmel megrendezett pártelnöki fórumán a Csillebérci Szabadidõ Központban 2017. augusztus 31-én. MTI Fotó: Balogh Zoltán Fotó: Balogh Zoltán

Minden elemzés azt támasztja alá, hogy 2010 óta Magyarországon jelentősen csökkent a rejtett gazdaság aránya és a feketefoglalkoztatás. Ezt több összehangolt eszközzel sikerült elérni, amelyek közül az egyik az adó- és járulékcsökkentés. A progresszív jövedelemadózás bevezetése adóemelést jelent, annak minden következményével: egyrészt a növekvő személyi költségek (amik ráadásul nem járnak együtt a munkavállalók nettó keresetének növekedésével) csökkentik a versenyképességet. Másrészt a magasabb jövedelmi sávokat sújtó magasabb adók újra visszahozzák a legális foglalkoztatás helyett mindenféle trükkös megoldások alkalmazását (beszámlázások, zsebbe fizetés stb.).

Mindez nem új Magyarországot hozna, hanem a 2010 előtti időket, amikor szintén progresszív jövedelemadózás működött, és amikor a feketegazdaság és a feketefoglalkoztatás aránya jelenleginél jóval magasabb volt.

Arról nem is beszélve, hogy a progresszív jövedelemadózás és az adóemelés évszázados múltra visszatekintő, klasszikus baloldali gazdaságpolitikai eszköz, tehát sem a korábbi politikai megosztottság meghaladásának, sem valamiféle újdonságnak nem nevezhető.

Fekete-Győr András, a Momentum elnöke. Fotó: MTI / Balogh Zoltán

A következő kérdés a privatizáció norvég mintára. Ennek értékeléséhez először tudnunk kell, hogy alátámasztja-e bármi a Momentum által előrevetített privatizáció szükségességét. Az OECD adatai szerint az állami tulajdonban álló társaságoknál foglalkoztatottak aránya Magyarországon alig több mint négy százalék, és ez a nagyságrend hasonló, mint Észtországban, Franciaországban, Csehországban, Szlovákiában vagy Olaszországban. Ugyanez az arány a hivatkozott Norvégia esetében csaknem tíz százalék. Nehéz tehát belátni bármiféle további privatizáció szükségességét, sőt a követendőnek kikiáltott norvég modell eléréséhez az állami szektor arányának jelentős növelésére volna szükség.

A további privatizáció a korábbi szocialista–szabad demokrata kormányok időszakát hozná vissza, amikor privatizáltak, ha kellett, ha nem.

Így került külföldi tulajdonba az energetikai szektor jelentős része vagy éppen a budapesti ivóvíz-szolgáltatás, annak minden következményével együtt: a közüzemi díjak jelentős megemelkedésével, a hálózatok karbantartásának elmulasztásával stb. Nem lehet kétségünk afelől, hogy a Momentum privatizációs ötlete ugyanide vezetne: az újdonsült tulajdonosok többsége a tulajdonát azonnal készpénzre akarná váltani, és a legtöbb pénzt a magukat bevásárolni kívánó külföldi cégek kínálnák a papírokért.

Az egyéni nyugdíjszámlákon lévő összegek nyugdíjkorhatár előtti felhasználásnak lehetővé tétele szintén rengeteg problémát vet fel.

Nem véletlen, hogy a nyugdíjrendszerhez való csatlakozás kötelező, hiszen az emberek egy jelentős része önmagától valószínűleg nem tenne félre vagy nem elégséges forrásokat tenne félre idős korára. És az sem véletlen, hogy nyugdíjat a nyugdíjkorhatár elérése után vehet fel az ember. Ha ugyanis a nyugdíjszámlán lévő pénz korábban is felhasználható lenne, akkor kevesebb pénz maradna a nyugdíjas évekre, és olyan helyzet állna elő, amikor sokaknak túl alacsony lenne a nyugdíja. Az ő megsegítésükhöz pluszforrásra lenne szükség, aminek egyrészt kérdéses az előteremthetősége, másrészt igazságtalan lenne azokkal szemben, akik nem élték fel előre a nyugdíjuk egy részét.

Ha a nyugdíjuk egy részét előre felélőket nyugdíjaskorukban az állam kisegítené, akkor senki nem lenne arra ösztönözve, hogy ne tegyen ugyanígy, és a nyugdíjrendszer elvesztené fő funkcióját: az időskori megélhetés biztosítását. A Momentum javaslata tehát visszahozná az alacsony nyugdíjak korát vagy jelentős pluszterheket róna a későbbi aktív generációra. A korábban felélt összegeket ugyanis csak adó- és járulékemeléssel lehetne pótolni. És mivel a nyugdíjrendszert egyébként is feszíti az aktív korú népesség csökkenése, a várható élettartam növekedése, a társadalom elöregedése, borítékolható, hogy a Momentum javaslatának megvalósítása súlyos válságot eredményezne.

Bár a Momentum szemérmesen hallgat róla, szóhasználata arra enged következtetni, hogy kormányra kerülése esetén visszahozná a magánnyugdíjpénztári rendszert. Azt a rendszert, amikor a zömmel külföldi tulajdonban álló magánnyugdíjpénztárak hatalmas profitra tettek szert a mi befizetéseinkből, ezt a pénzt kivitték az országból, majd amikor elszámolásra kötelezték őket, a legtöbb magyar polgár olyan levelet kapott tőlünk, hogy „az Ön befizetéseinek hozama nulla forint”.

A fentieken túl, bónuszként megígéri nekünk a Momentum a gazdaság fidesztelenítését. Talán ez mutatja meg leginkább a Momentum hazugságát az új Magyarországról. A gazdaság fidesztelenítése ugyanaz a kategória, mint a gazdaság zsidótlanítása vagy a mezőgazdaság kuláktalanítása.

A Momentum az új Magyarország ígéretével nyilas és kommunista retorikához nyúl, nyilas és kommunista politikát ígér.

Mi jelenthető ki a fentiek alapján a Momentumról? Gazdaságpolitikai programjuk meghaladja-e a hagyományos ideológiai (bal/jobb) megosztottságot? Valóban új korszak kezdődhet-e a Momentum kormányzásával?

A válasz mindkét kérdésre nemleges.

A Momentum egyrészt jellegzetesen baloldali párt, amelynek a hatalomra kerülésével részben az 1990 előtti kommunista Magyarország, részben pedig az 1990 utáni időszak baloldali kormányainak politikája térne vissza.

A Momentum másrészt nem új párt: ideológiája, retorikája, politikai programja alapján az 1990-es évek SZDSZ-ének a reinkarnációja. Annak a pártnak, amely a kommunizmusba nyúló gyökereivel, ávós felmenőkkel bíró pártvezetőivel akkor szintén új világot hazudott nekünk, amely új világ a gyakorlatban egy szélsőliberális, nemzetellenes politikát és totális gazdasági-társadalmi káoszt jelentett.

Köszönjük, ebből egyszer is elég volt!

A szerző közgazdász, politológus