Őszinteség, bátorság, büszkeség

A jövőbe mutató cél Magyarország újbóli naggyá tétele. Annak felmutatása, hogy száz év távlatából országépítéssel lehet és kell emlékezni Trianonra.

Budapest, 2010. április 25. Orbán Viktor, a Fidesz elnöke, a párt miniszterelnök-jelöltje (elöl) integet, mielõtt beszédet mond a Fidesz-KDNP eredményváró rendezvényén a 2010-es országgyûlési választás második fordulóját követõen a fõváros V. kerületében, a Vörösmarty téren. MTI Fotó: Koszticsák Szilárd Fotó: Koszticsák Szilárd

Tíz évvel ezelőtt ezen a napon már javában zajlott – az akkor még jóval hosszabb – országgyűlési választási kampány. Az eredmény mindenki számára ismert: 2010. április 25-én a magyar történelemben először szerzett kétharmadot egy közös listán induló pártszövetség, május 29-én pedig megalakult a második Orbán-kormány, amelyet azóta – eddig – még kettő követett, és ugye egy előzött meg (1998–2002).

Hogy pusztán „rendszerről” beszélünk-e vagy immáron „korszakról” – ahogy e kérdést Békés Márton már két évvel ezelőtt felvetette –, azt továbbra is nehéz a jelenből eldönteni. Ha azt nézzük, hogy Tisza Kálmán (1875–1890) vagy Bethlen István (1921–1931) regnálását szokás korszakként emlegetni, vagy hogy korszakhatárt általában új alkotmányokhoz szoktak kötni (alaptörvény), akkor több érv is szól emellett. Az is, hogy Orbán Viktor miniszterelnökként összességében 14. éve vezeti Magyarországot, és igazából az is, hogy a magyar jobboldal megkérdőjelezhetetlen vezéralakja 22-23 éve. A 2010 óta tartó széles időhorizont mindenesetre lehetőséget kínál mindennek az átfogó értékelésére és elemzésére: az Alapjogokért Központ ezért is indította el Újra naggyá teszik Magyarországot – 2010–2020 című kutatási projektjét, amely a nemzeti-konzervatív kormányzás kiindulópontját, teljesítményét és céljait vizsgálja majd.

Az alapkérdés

Fel tudja-e venni a harcot egy jobboldali kormány az élet és a politika területét egyre inkább eluraló globális liberalizmussal szemben? – ez a kérdés adja a kutatás, de véleményem szerint az egész, a kormányzással összefüggő viták és diskurzusok alapdinamikáját. Ugyanis a mai nyugati civilizációban egy jobboldali-keresztyén kabinet két szempontból is általános hátránnyal indul a politikai térben: egyfelől az európai életmód és társadalom számos szféráját a liberális ízlés dominálja, másfelől a tankönyvszerű elvárás a modern állammal szemben, hogy világnézetileg semleges (azaz valójában liberális) legyen.

Az ezek ellen akár érték-, akár szuverenitásalapon fellépő politikai erőket így pedig igen könnyű diszkreditálni, „autoriternek” vagy „diktatórikusnak” láttatni. Holott valójában csak egy világnézeti harcról van szó, amely nem a demokrácia, hanem annak jelzője kapcsán folyik – és az eddigi, bevett értelmezést egy Európa-szerte tapasztalható nemzeti-konzervatív ébredés „zavarja meg”.

Éppen ezért a „korszakolás” szempontjából nem csak azt szükséges nézni-vizsgálni, hogy az előző, szociálliberális kabinetek milyen csődközeli helyzetet hagytak hátra; nem csak azt szükséges elemezni, hogy a válságkezelés és az elért eredmények mire vezettek rövid távon. Mindezek mellett kiemelt figyelmet szükséges fordítani annak körüljárására, hogy a jelenlegi kormányzati politikának általánosságban mi a kifutása a jövőre nézve. Minek az érdekében történik mindez, hova jutunk el a „Magyarország az első” szemléletmódjával, hogy történelmi távlatokban is magyar államiságról beszélhessünk majd a Kárpát-medencében?

Szemellenzősen nemcsak az egyes szakpolitikákat érdemes vizsgálni vagy az időbeli mérföldköveket egymás mellé tenni, hanem szükséges feltárni a kormányzás egészét átható filozófiát, világnézeti testtartást is. Hogy legalább sejteni lehessen, korszakkal van-e dolgunk (vagy sem), „multifunk­ciós” szempontokat érdemes tételezni, amelyek szellemi-stratégiai rendezőelvet jelent(het)tek az elmúlt tíz évben. Ezen rendezőelvek pedig az őszinteség, a bátorság és a büszkeség.

Őszinteség

2010-ben és az azt követő pár évben mindenekelőtt őszinteség szükségeltetett ahhoz, hogy a gazdasági, társadalmi és politikai válság által amortizált Magyarországon a kialakult helyzettel az új kormány szembenézzen és a problémák gócpontjait feltárja. A kellemetlenségek elkendőzése helyett egyáltalán nyíltan és hivatalosan tudomásul kellett venni és tudatosítani szükségeltetett, hogy 2009/10-re az ország az államcsőd szélére került; hogy az őszödi beszéd és a 2006-os rendőrterror miatt általában a „régi politikába” vetett bizalom jóformán megszűnt; hogy a Medgyessy-, Gyurcsány- és Bajnai-kormányok működése következtében az állami közigazgatás diszfunkcionálisan működött.

Mindezek miatt az állam szuverenitása is megtépázódott (IMF, EU-, Világbank-hitel; politikai legitimitását vesztett végrehajtó és törvényhozó hatalom; közbizalom erodálódása, nagy társadalmi ellátórendszerek hatékonytalansága stb.). 2010 előtt e súlyos problémákat eltagadták, a mértéktartás akkoriban ritkán látott vendég volt. Tehát egy új kezdethez mindenekelőtt világos, tiszta és őszinte helyzetleírásra és -értékelésre volt szükség a „hazudtunk reggel, éjjel meg este” politikája helyett.

Bátorság

Az őszinte szembenézést követően politikai bátorság – és ezzel párosuló politikai innováció és kreativitás – kellett ahhoz, hogy a feltárt problémákat a kormányzat ne csak ideiglenesen kezelje, de az állam működését helyreállítsa, azt új alkotmányos alapokra helyezze, az önálló döntéshozatalt beszorító gazdasági-pénzügyi szorításokat feloldja, az ország nemzetközi és európai mozgásterét bővítse. A ciklusokon átívelő politizálás, az egységes, rövid és középtávú stratégia alapja a posztmodern nyugati civilizációt átható fősodratú liberális paradigmával történő teljes szakítás volt mind közjogi, mind társadalompolitikai, mind gazdasági területen. (Lásd az alaptörvényben lefektetett értékkatalógus, a segély helyett munkát szociálpolitikája, az unortodox gazdaságpolitika stb.)

A belpolitikai harcok megvívása mellett a „bátorság művészete” legfőképpen ahhoz szükségeltetett, hogy az ország szuverenitásának újjáélesztése érdekében az aktuál­politikai vitákon túlmutató, kulturális-világnézeti konfliktusokat a kormányzat nemzetközi és főleg uniós szinten ne pusztán vállalja, hanem azokat sok esetben a felszínre is hozza. Ez leglátványosabban a migrációs krízis 2015-ös eszkalálódásakor vált szembeötlővé, de valójában ott húzódott és ott húzódik valamennyi, értékválasztással bíró szakpolitikai döntés meghozatalakor (médiarendszer, köznevelés, tudományfinanszírozás stb.).

Büszkeség

Mindezek révén a 2010-es helyzethez, de akár az azt megelőző húsz évhez viszonyítva Magyarország politikailag és gazdaságilag is stabil, az állam és a nagy társadalmi ellátórendszerek biztonságosan működnek. Azonban az őszinteségre rakódó bátorság, a politikában vagy a gazdaságban alkalmazott leleményes megoldások sokszor önmagukban állónak tűnnek, ha az érintettek – a társadalom – nem érzékelik, hogy „mi végre is történik mindez”, miért szükséges küzdeni, folyamatosan konfliktust vállalni, miközben – éppen utóbbiak miatt, de paradox módon – a stabilitás és biztonság (már) adott. A büszkeség nem politikai, sokkal inkább érzelmi és „interdiszciplináris” kategóriája az, ami összefoglalóan megadhatja erre a választ.

A modern társadalomtudomány és politikai elemzés sok esetben kizárólag „szakmai logarléccel”, technokrata szemszögből méri egy-egy kormányzás sikerességét, és elfeledkezik arról, hogy annál fontosabb – legalábbis azon túlmutató – szempontok is relevánsak. Legfőképpen az, hogy mi is a generális cél azon túlmenően, hogy az országot menedzseljék, és a hétköznapi élet a megszokott, nyugodt mederben folyjék. Az elmúlt tíz év kormányzásának eddigi tapasztalata arra az előfeltevésre enged következtetni, hogy e jövőbe mutató cél a nemzeti büszkeség, önbírás visszaszerzése, Magyarország újbóli „naggyá tétele”. Annak felmutatása, hogy száz év távlatából országépítéssel lehet és kell emlékezni Trianonra. Hiszen tudjuk: „Mindenütt nyomorgattatunk, de meg nem szoríttatunk; kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; üldöztetünk, de el nem hagyatunk; tiportatunk, de el nem veszünk” (2Kor 4,8–9).

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója