Paul Tillich, a XX. század egyik legkiemelkedőbb német teológusa elbeszéléseiben visszaemlékszik arra a pillanatra, amikor végleg szakított az emberi gonoszság társadalmi és politikai úton való megreformálásának gondolatával. Az első világháború alatt tábori lelkészként négy évet töltött a nyugati fronton, ott tapasztalta meg az öldöklés és szenvedés minden elképzelhető vagy elképzelhetetlen formáját. Az egyik ilyen pokoli éjszakán Verdun lövészárkaiban, amikor a halottak és haldoklók közt bolyongott, a kimerültségtől elnyomta az álom. Amikor reggel magához tért, hirtelen egy monumentális felismerés árasztotta el tudatát: „Ez itt gondolkodásom idealisztikus részének vége. Ebben az órában felismertem, hogy az idealizmus darabjaira hullott.”
Ezek a szavak jutottak eszembe, amikor a napokban kirobbant börtönbizniszbotrányról olvastam. Az, hogy gátlástalan ügyvédek a társadalom kárára akarnak meggazdagodni, igazán nem újdonság, hasonló esetekről már ifjabb Plinius közel kétezer évvel ezelőtt íródott leveleiben is olvashatunk.
Aminek viszont sokkal több figyelmet érdemes szentelnünk, az az a bizonyos ideológiai irányvonal, amely megteremti a feltételeket az ehhez hasonló jogi parazitizmus elharapódzásához. Ez nyújt politikai alibit az öncélúan tevékenykedő nyereséghajhászoknak, akik emberi jogi szlogenekbe burkolódzva lékelik meg a közvagyont.
Tillich visszaemlékezéseiben a XIX. századi német idealizmus azon vadhajtásaira utal, amelyek a bűnt és emberi gonoszságot csupán a társadalmi egyenlőtlenségek, a politikai jogok hiányának és a gazdasági egyenlőtlenség szüleményének könyvelték el. Ennek megfelelően, és ez a marxizmus társadalomelméleteiben is kifejeződött, az emberi szenvedés okainak orvoslását gazdasági, oktatási vagy politikai reformokban akarták meglelni. Az emberi bűn csak az elnyomás és nélkülözés szimptómája, ennek megfelelően pedig a bűnöző nem vétkes, hanem áldozat.
Az önzőséget, erkölcsi elferdüléseket, melyek bűncselekmények elkövetésére ösztönzik az egyént, ki lehet az emberből nevelni, az egyén megváltoztatható, reformálható. Az erre alapozott haladásba vetett hitnek volt lelkes hordozója az a burzsoázia, amely az idealizmus naivitására támaszkodva vetette el egy új liberalizmus magvait Európában. Ennek az ideológiai tévelygésnek a romjaival szembesül Tillich Verdunben, és állít vele később szembe egy józan keresztény etikát, amely a bűnt az ember önmagától való áthidalhatatlan elidegenedése jelenségeként kezeli.
Ez az az ideológiai áramlat, amely ma a baloldali pártokat és a civil szervezeteket faltörő kosként használva hazánkat ostromolja. A közösség vagy egyének jogait súlyosan megtipró bűnözők emberi jogait olyan módon helyezik előtérbe, amely az igazi károsultak igazságérzetét teljesen lerombolja.
Maguk a bűnözők nem érdeklik őket, a céljuk inkább az, hogy a jó és gonosz közti határvonalat relativizálják a maguk anyagi vagy hatalmi ambícióik céljából. Egy alapjaiban demoralizált társadalom, ahol az emberek nem hisznek az igazságszolgáltatásban, közvetlenül az ilyen politikai mozgalmak érdekeit szolgálják. Ez az a városi újburzsoázia, amely profitál egy hitevesztett társadalomból, egy identitásától megfosztott néptömegből, mert tudja, egy a saját túlélését és érdekeit öntudatosan védő nép számára nincs mit nyújtaniuk, ezek szavazatait nincs esélyük megszerezni.
Az emberi közösség „értékeket” elsősorban azért fogad el, hogy ezekkel egy biztonságos mindennapi életet alakítson ki magának. A liberális újburzsoázia politikai képviselete egy erős értékrendű társadalomban azonban nem tud hatékonyan részt venni a hatalomért és javakért folytatott küzdelemben, ezért fordítja meg az áldozat és elkövető szerepét, részesíti előnyben egy értékteremtésre képtelen kisebbség érdekeit a társadalomépítő többséggel szemben.
Elhitetik a választókkal, hogy a természetes haladás érdekében szükséges elvetni a múltban bevált társadalom-összetartó kapcsokat, mint a nemzeti identitás vagy határaink tiszteletben tartatása. Meggyőzik a hitevesztett közösséget arról is, hogy az általuk elszenvedett bűntettek valójában saját értékrendjük következményei, mert ez olyan kontextust hozott létre a bűnelkövetőknek, amelyben nem volt nekik más érvényesülési lehetőség, mintsem a szabályokat megszegve a közösség érdekeivel szemben boldogulni.
Nyugat-Európában ennek a felfogásnak már beértek a gyümölcsei. Hogy csak az Egyesült Királyságot említsük, az utolsó öt évben annak az esélye, hogy egy bűncselekményt vádemelés kövessen, megfeleződött, 15,5 százalékról 7,3 százalékra. Persze az ítélethozatalig még jó nagy százalék faragódik le ebből is. Ha azt is figyelembe vesszük, hogy az elkövetett bűncselekményeknek kevesebb mint felét jelentik be a rendőrségben és a bíróságokban bizalmukat vesztett emberek, akkor a bűnelkövetők nagyon nagy eséllyel reménykedhetnek abban, hogy nem kell felelniük tetteikért.
A liberális újburzsoázia azt is elhitette az emberek egy részével, hogy a büntetés és bűnhődés fogalmát ki kell iktatni egy modern, progresszív társadalom fogalomtárából, ugyanúgy, mint a börtönökét.
A börtönöket rehabilitációs centrumokkal helyettesítették, vagy még inkább az úgynevezett társadalmon belül történő rehabilitációt preferálják. Ez a gyakorlatban esti szemináriumokat jelent a lehető legsúlyosabb bűncselekményeket elkövetőknek, ahol a már fentebb leírt idealizmusból eredő baloldali ideológiákkal terelik a helyes irányba a mobiltelefonjaikkal szórakozó terroristákat, pedofilokat.
Magyarországon a bűnözők jogainak kultusza csak előszele ennek a fenti destruktív folyamatnak, amely a társadalmi és politikai összeomlás szélére sodorta a nyugati társadalmakat. Nekünk nem kell ide eljutni, itt az ideje, hogy most az egyszer okuljunk a történelemből. Nem kellene megvárni, hogy ennek a deviáns ideológiának a vereségét a lövészárkokból kelljen felismerni, mint ahogy erre Tillich is kényszerült.
A szerző teológus, publicista
