A világpolitika és a történelem a mostani világbajnokságot sem kerüli el. Irán például úgy játssza mérkőzéseit az Egyesült Államokban, hogy országaik hónapok óta háborúznak, és minden egyes nap bizonytalan, vége szakad-e már ennek. Nem is minden stábtagjuk kapott vízumot, miközben zömmel sem a játékosok, sem a meccseikre kilátogató iráni–amerikai szurkolók nem hívei a jelenlegi teheráni rendszernek. Meg aztán birodalmak, országok bomlottak fel a világban az elmúlt évtizedekben. Amikor e sorok írója született, az ENSZ-nek 127 tagországa volt. Ma ez a szám 193. De a FIFA-nak, a Nemzetközi Labdarúgó-szövetségnek ennél is népesebb a tagsága, 211 „országot” számlál. Az ellentmondást feloldja, hogy pél­dául Anglia, Skócia, Wales és Észak-Írország a politikában valójában egyetlen országot alkot, az Egyesült Királyságot. Ismerik a viccet? III. Károly kérdi a holland királyt: – Te milyen döntőt szeretnél látni a világbajnokságon? – Remélem, Hollandia–Curacao lesz. Én lennék az egyetlen államfő a díszpáholyban. Mindkét csapatban az alattvalóim játszanak. És te? – kérdez vissza Vilmos Sándor. – Az én helyzetem nem ilyen egyszerű – feleli gondterhelten Károly. – Anglia, Skócia, Ausztrália, Kanada és Új-Zéland mindannyian még a legjobb négy közé sem juthatnak be… (Nem ismerhették a viccet: most született.)

Három és fél évtizede nagy feltűnést keltett Benedict Anderson politológus az angol eredetiben akkor megjelent Elképzelt közösségek című kötete. Szerinte a nemzetek ilyen közösségek. Nem abban az értelemben, hogy kitalációk lennének, hanem abban, hogy olyan embereket is összekötnek, mégpedig szoros kötelékkel – Anderson úgy mondja, bajtársiassággal –, akik lehet, hogy soha nem is éltek egy országban, a vallásuk, a nyelvük is különböző lehet, elképzelhető, hogy társadalmi rétegük vagy életvitelük alapján inkább idegen államok lakóihoz lennének hasonlóak. De ha eljön például a meccsnap, nemzeti színekbe öltöznek és szívükre teszik a kezüket, miközben a stadionban a himnuszt éneklik. Ilyen bajtársiasság köti például össze a magyarországi, a felvidéki és az amerikai magyart, miközben valószínűleg csak az első kettőnek azonos az anyanyelve. Az amerikai magyarok esetében a második nemzedéktől lefelé elég erős a nyelvvesztés, noha sokan tört magyarsággal is tartják nemzeti ünnepeinket, megemlékeznek hőseinkről, a kultúrában pedig olyan, nyelvtudást nem igénylő területen kapcsolódnak hagyományainkhoz, mint például a néptánc. „Függetlenül az épp fennálló, bármely nemzetben jelen lévő egyenlőtlenségektől és kizsákmányolástól, a nemzetet mindig mély, horizontális bajtársiasságként fogják fel” – írja könyve elején Anderson.

A mostani világbajnokságon tíz olyan válogatott képviselteti magát, amelynek országa az Európai Unió tagja. Játsszunk el a következő gondolattal! A tíz csapatot és szakmai stábjaikat elviszik a futballtorna előtt egy közös edzőtáborozásra, ahol összevegyítik a válogatottkeretek tagjait, majd sportszakmai megfontolások szerint összeállítják az Európai Unió tíz válogatottját A-tól J-ig. Minden csapatban lenne spanyol, portugál, francia, német, osztrák, cseh játékos – és így tovább. Mérkőzéseik előtt egyaránt az EU kvázihimnuszát, Beethoven Örömódáját játszanák le. „Freude, schöner Götterfunken…”, énekelné teli torokból a német Neuer, „Ô amis, pas de ces accents!”, csendülne fel a Marseillaise helyett a francia Mbappé ajkáról. Egyforma mezeiken az EU zászlaja virítana a kék alapon tizenkét aranyszínű csillaggal, amelyek egyébként az európai egységet, szolidaritást és harmóniát hivatottak jelképezni. A FIFA nagy gondot fordítana arra, hogy a szurkolók ne ragadtassák el magukat, „nacionalista” mezek viselése helyett ők is az unió zászlajába burkolózzanak, szintén az Örömódát énekeljék, vagy ha nem tudják a szövegét, legalább dúdolják.

A nemzetükre igen büszke, de EU-n kívüli skótok alighanem ez esetben is szárazra innák Bostont – kárörömükben. De mennyire reális ez az egész? Nyilván semennyire, és az EU nem is kínál nekünk olyan – ezt meg így mondják az egyetemeken – „azonosulási felületet”, amely felvehetné a versenyt a nemzetekkel. Még egy uniós polgár sem vállalt „bajtársias köteléket” egy másik emberrel pusztán azért, mert történetesen az is uniós polgár. Most, a világbajnokságon felszínre került nemzeti szenvedélyeket elnézve eszünkbe juthat az egyik fő birodalomépítő, Manfred Weber álma, aki EU-s színekben küldene katonákat Ukrajnába. Ugyan hányan akarnának meghalni Brüsszelért? Épp annyian, ahány francia a második világháborúban Danzigért…