Pénteki tudósításunk elején még azon hüledeztünk, milyen arcátlan módon telepszik rá a VIP-lelátó a Van Hoogenband uszodára. Szombaton viszont már azért lepődtünk meg, mert a magyar szurkolók egy része rajtaütésszerűen elfoglalta a VIP-tribün majdnem felét, így ahonnan korábban csak diszkrét pohárcsörgés hallatszott, onnan most harsány szurkolás.
Annál is inkább, mert parádés első negyedet láttunk, amivel együttesünk tulajdonképpen megnyerte a meccset. Merész András szövetségi kapitány már előzetesen arra figyelmeztetett, az orosz kapus nem túl jó, de tilos naggyá tenni, keveset lőjünk neki, de pontosan. Erre a nyitó periódusban hét magyar kísérletből hat góllal végződött, egy kapufával. Könnyű kiszámolni, mennyit védett Karnauk. Az egészen különleges negyedórát Bolonyai ötméteres hárításával tette tökéletessé, a 6-2-es részeredmény után az oroszok már nem érték utol a mieinket.
Pedig próbálkoztak rendületlenül, a bírókkal egyetemben. Az ellenfél 17 kiállítást és két büntetőt kapott, a mieink nyolc fórhoz jutottak, ötméteres szóba sem jött, viszont négyen kipontozódtak közülük; ketten, Szűcs Gabriella és Drávucz Rita történetesen egy akción belül. Ez már a hangosbeszélőnek is sok volt, mert az egyik orosz előnynél azt konferálta fel, hogy az ellenfél játékosát küldték ki; el sem akarta hinni, hogy megint a magyart, pedig dehogynem.
Az Eb-bronzot érő 9-8-as győzelem a címvédő ellen önmagában is komoly bravúrnak számítana, így azonban felért egy hőstettel. Merész András szerint is. A szövetségi kapitány ugyan nem ugrott be a medencébe, de csuromvizesen mondta:
– Leöntöttem magam, mert már alig bírtam. Negyven fokos lázban égtem a lányokkal együtt, persze csak József Attilával szólva.
– Ha már ilyen költői hangulatba keveredtünk: inkább a szív vagy az ész diadala volt?
– Együtt a kettőé. Az oroszokat nem lehet ész nélkül legyőzni, és szív nélkül képtelenség Eb-bronzot nyerni. Mindent kibírtunk, úgy éreztem, azt is elviselnénk, ha csak öten maradnánk a vízben. Igaz, majdnem annyian is maradtunk.
– Ahhoz képest, hogy csak az olimpiai selejtezős tagság elérése volt a cél, összejött az érem. Vagy titokban azért bízott benne, csak kifelé tervezett készakarva alul?
– A lányoknak megmondtam, hogy kétféle ajándékot vihetnek haza. Vagy kimennek a shopba, és mindenféle jópofa figurát vesznek a pénzükért, vagy az utolsó leheletükig küzdenek az Európa-bajnoki éremért. Utóbbit választották.
Például Bolonyai Flóra is, aki alighogy debütált a felnőttválogatott kapujában, máris érmet szerzett világversenyen. Amikor megkérdeztem tőle, mekkora szintkülönbséget kellett átugornia, érdekes választ adott:
– Természetesen nagyot, az ellenfelek támadói gyorsabbak, erősebbek, tapasztaltabbak. De ez a mi védőinkre, a mi csapatunkra is igaz.
– Olyannyira, hogy innen-onnan már azt hallani, megcélozzák az olimpiai bajnoki címet is. Igaz? Már ilyen messzire látnak előre?
– Aki Magyarországon vízilabdázóként nő fel, mi mást célozhatna meg, mint az olimpiai aranyat?
– Jogos a visszakérdezés, csakhogy ez az esetek döntő többségében a be nem teljesült álom kategóriája marad. A női válogatott számára reális ez a terv?
– Reméljük, az. Ezért is merjük kimondani.
A tudósítónak engedtessék meg, hogy a pillanat varázsa alatt egyelőre mégis csak az eindhoveni bronznak örüljön. No meg legfeljebb még annak, hogy az olimpiai bajnok hollandok a jelek szerint az ötkarikás selejtezőre sem jutottak ki. Úgyhogy egy ellenféllel kevesebb, de maradt elég. És akkor a játékvezetőkről még szót sem ejtettünk.
Eredmény:
Magyarország–Oroszország 9-8 (6-2, 1-3, 2-2, 0-1)
A magyar góldobók: Keszthelyi 5, Bujka 2, Szücs, Takács 1-1
