Kiveszőfélben

Egyre csökkent a kétkezi „melós” becsülete, ezzel párhuzamosan a tanulás – pontosabban az iskolába, különféle kurzusokra járás – eszközből öncéllá, ha mássá nem, időnyerési lehetőséggé vált.

Az állások háromnegyedénél nem elvárás a tapasztalat Fotó: Kurucz Árpád

Akár a romantikus filmekben, régi iratok között matattam, amikor a kezembe került anyai dédnagyapám inaslevele. A megsárgult papíron, gyöngybetűkkel az állt: „Szabó Pál kovács-segéd”. Azért legalább kovács lehetett volna; futott át rajtam, de rögvest el is szégyelltem magam, hiszen lett és még több is kovácsnál. De valahol el kellett kezdenie a munkát és az önálló létet, és száz éve még több okból sem válhatott divattá az „élethosszig tanulás” modellje.

Az ember fia – ritkábban leánya – mesterséget választott, vagy inkább a mesterség „választotta” őt a családi hagyomány/szükséglet alapján, és e tevékenysége oly fontos lett szűkebb-tágabb közössége számára, hogy azt vele azonosították. Ennek ékes példái többek között Kovács, Szabó, Lakatos, Ács, Borbély, Csizmadia, Kerékgyártó, Mészáros, Molnár, Ötvös, Pásztor, Csikós, Juhász, Gulyás, Csordás, Kondás, Halász, Vadász, Révész, Szűcs, Takács, Pék vezetékneveink. Sőt azok is, amelyekről ma már valószínűleg sokan nem is tudják, hogy valaha szakmákat, foglalkozási ágakat jelöltek, mint Bognár, Tímár, Kádár, Varga, Csapó.

Újabban ez már bajosabban menne. Mert ha a napjainkban legvonzóbb, legtöbbet ígérő hivatások adnák a vezetékneveket, gyakran találkozhatnánk Kockázatelbíráló Lajossal, Szoftverfejlesztő Bélával, Projektmenedzser Sanyival, Fizioterapeuta Jolánnal, Személyiedző Dzseniferrel. No meg az egészség- és pénzügyi, befektetési szféra jeles alakjaival. Nagyjából azokkal, akik közreműködnek a megtermelt javak értékesítésében, a kiegészítő, háttérfeladatok biztosításában, a munka során elszenvedett testi, lelki és szellemi megpróbáltatások kezelésé­ben, valamint az azt követő aktív pihenésben. Csakhogy mindezek másodlagos, „szekunder” tevékenységek; a primer az maga a termelés, az anyagi javak előállítása, a munka lenne.

Mint ahogyan évezredek, még az előző évszázad során is az volt. Amint az lapunk mai elemző cikkéből kiderül, Magyarországon ez a helyzet alapvetően a rendszerváltozás környékén alakult át. Egyre csökkent a kétkezi „melós” becsülete, ezzel párhuzamosan a tanulás – pontosabban az iskolába, különféle kurzusokra járás – eszközből öncéllá, ha mássá nem, időnyerési lehetőséggé vált.

A munkaerőpiac keresleti-kínálati oldala felborult. Az egyetemek, főiskolák, fizetős „képzések” ontják a helyüket sehol nem lelő sodródókat; ezrével téblábolnak közöttünk a Puskin-féle felesleges emberek, Anyegin képességei és lehetőségei nélkül. Egyikük a világhálón riadtan panaszolja, hogy nem tudja, mit kezdjen magával, és erre a következő „megnyugtató” választ kapja (szöveghű közlés): „Éld nyugodtan az életedet úgy, ahogy eddig. Én 33 vagyok, mondjuk megvan 2 diploma meg minden, de még én se nagyon sikerült eldöntsem, hogy most merre is. De emellett én nagyon jól érzem magam a bőrömben és nem görcsölök.”

Gyanítom, az illető nem háromgyermekes édesapa/édesanya. A gond azonban még annál is nagyobb és általánosabb, mint amilyennek látszik. Hiszen attól, hogy számos szakma kiveszőfélben van, a termékeire, a szolgáltatásaira az igény megmaradt. A kéményt nem tisztítja ki sem a robot, sem az északi szél, az eltörött főnyomócsövet sem illeszti és hegeszti össze a projektmenedzser. Az igazi „szakik” ezért monopolhelyzetbe kerültek, a jó kőműves „várólistája” bármely orvosénál hosszabb. E felismerés szülte például – erről tegnap írtunk – a műhelyiskolák létrehozását, de az időtényező itt is kikerülhetetlen.

Ezért családunk egyik legféltettebb kincse a régi vágású asztalosunk. Kilétét legfeljebb egy megbízható villanyszerelőért „cserébe” fedjük fel.