A munkaerőpiac keresleti-kínálati oldala felborult. Az egyetemek, főiskolák, fizetős „képzések” ontják a helyüket sehol nem lelő sodródókat; ezrével téblábolnak közöttünk a Puskin-féle felesleges emberek, Anyegin képességei és lehetőségei nélkül. Egyikük a világhálón riadtan panaszolja, hogy nem tudja, mit kezdjen magával, és erre a következő „megnyugtató” választ kapja (szöveghű közlés): „Éld nyugodtan az életedet úgy, ahogy eddig. Én 33 vagyok, mondjuk megvan 2 diploma meg minden, de még én se nagyon sikerült eldöntsem, hogy most merre is. De emellett én nagyon jól érzem magam a bőrömben és nem görcsölök.”
Gyanítom, az illető nem háromgyermekes édesapa/édesanya. A gond azonban még annál is nagyobb és általánosabb, mint amilyennek látszik. Hiszen attól, hogy számos szakma kiveszőfélben van, a termékeire, a szolgáltatásaira az igény megmaradt. A kéményt nem tisztítja ki sem a robot, sem az északi szél, az eltörött főnyomócsövet sem illeszti és hegeszti össze a projektmenedzser. Az igazi „szakik” ezért monopolhelyzetbe kerültek, a jó kőműves „várólistája” bármely orvosénál hosszabb. E felismerés szülte például – erről tegnap írtunk – a műhelyiskolák létrehozását, de az időtényező itt is kikerülhetetlen.
Ezért családunk egyik legféltettebb kincse a régi vágású asztalosunk. Kilétét legfeljebb egy megbízható villanyszerelőért „cserébe” fedjük fel.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!