A tudás felelősség

Tudjuk, kutatásra mindig megéri az államnak áldoznia – mert minden elköltött forint sokszorosan megtérül –, de hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, milyen mértékben járult hozzá a tudomány életminőségünk javításához. Az elmúlt két-háromszáz évben a mezőgazdaság termelékenysége drasztikusan nőtt, így ma sokkal több kaló­riát fogyaszt az átlagember, mint korábban. A modern orvostudomány gond nélkül győz le egykor halálos betegségeket, kényelmes, biztonságos körülmények között élhetünk, ezért a várható élettartam világszerte jelentősen megemelkedett.

Egy kormánynak tehát kiemelt felelőssége, hogy – az állampolgárok érdekében – biztosítsa a tudomány lehetőségeinek bővítését, de felel azért is, mire ad pénzt, így a kutatás esetében is joga van meghatározni és ellenőrizni a szakemberek költekezését. A tudományos közösségnek pedig fokozott odafigyeléssel kell gazdálkodnia, amikor az állampolgárok adóforintjaiból nyújtott kutatási támogatásokat költi el.

Természetesen az egyre inkább specializálódó szaktudományok eredményeinek követése nem várható el a politikusoktól, akik maguk nem tudják eldönteni, melyik kutatási tervet érdemes támogatni. Ennek meghatározása nem a hatalmat gyakorlók feladata. Arról sem feledkezhetünk meg viszont, hogy a tudósok is csak emberek, akiknek éppúgy vannak érdekeik, mint bármelyikünknek. A szaktudás önmagában nem jelent garanciát a források optimális felhasználására. Egy briliáns tudós is lehet gyönge jellem, és az eredménytelen kutatók között is vannak talpig becsületesek. Nyílt titok, hogy a tudomány világában rengeteg az áskálódás és a klikkesedés. A tudósoknak sem lehet tehát ellenőrizetlenül nyújtani a támogatást.

Az elmúlt hónapokban számtalanszor elhangzott, hogy a kormány jelentősen emelné a tudományra fordított összeget, de nem kívánják lyukas hordóba önteni a pénzt. Minden diszciplínában megvannak a tudósközösségben elfogadott, eredményt mérő paraméterek, amelyek ismerői pillanatok alatt képesek megállapítani egy kutató pedigréjét. Az akadémiai kutatóintézetek honlapjain a kutatók tudományos önéletrajzait és publikációs listáit böngészve kiderül, rengeteg a nemzetközi összevetésben is kimagasló teljesítményt nyújtó tudós, de akadnak olyanok is, akik nem teljesítik a tudományterületükön joggal elvárható, releváns követelményeket. Ennek kapcsán nyilatkozta lapunknak Maróth Miklós, az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat (ELKH) irányítótestületének vezetője, hogy el lehetett tölteni úgy egy életet a kutatóhálózatban, hogy valaki „sok kárt nem tett a tudományban”.

Az intézetek tudósközössége tehát erkölcsileg alkalmatlan volt rá vagy az intézményi keretek megakadályozták abban, hogy ezeket a kollégákat kiszűrje.

Az viszont elfogadhatatlan, hogy az adófizetők pénzét olyanokra költsék, akik a náluk szorgalmasabb és eredményesebb tudóstársaik elől veszik el a forrásokat. Cselekvésre volt szükség, és a minisztérium – a folyamatos tiltakozások ellenére – lépett is az ügyben. Azt azonban egyelőre nem lehet megmondani, beválik-e az átalakítás.

Egy biztos, mivel jelentős publicitást kapott a kérdés, a politikai felelősséget a kormánynak vállalnia kell majd. Az ELKH irányítói testületébe jelölt tagok és vezetőjük neve is sokat forog a nyilvánosságban. Ezért a szakmai ellenőrzéssel megbízottak sem háríthatják el a felelősséget. A kutatóintézetek igazgatóinak pedig ezután komolyabban meg kell küzdeniük a forrásokért, ami reménykedésre ad okot azzal kapcsolatban, hogy a jövőben még fontosabb témák kutatása kerül majd előtérbe, és – ha minden jól megy – az eddiginél is több, nemzetközileg is kiváló magyar tudományos eredmény születik majd.