Nem fantaszták

Ott láthattuk az összes rossz külsejű gazfickót, tüntetni az „igaztalanul megvádolt” László Imre mellett, s a vádat ismertető média, a vádló – és természetesen a kormány ellen.

Hans Castorp még fantasztákkal volt körülvéve, de számontartotta keresztelőtálját, amely generációkat szolgált, és fontos volt neki az a tál. Ez védte meg Settembrinitől és Naftától (akiben Lukács Györgyöt formálta meg Thomas Mann).

A fantasztáknak pedig még lehet becsületük, bármennyire is rémes dolgokban hisznek – de legalább hisznek.

Hajlamosak lehetünk azt gondolni, hogy ezek a mostaniak is csak fantaszták. Akik képtelenek kinőni a kamaszkorból, így aztán újra és újra hisznek valamiben, egymásnak ellentmondó dolgokban, és újra és újra kérlelhetetlenül, ellentmondást nem tűrve hisznek, mert – hiszen kamaszok! – nincsen értelmezhető saját életük, így aztán állandóan a világmegváltással vannak elfoglalva.

Emlékezzünk csak: ezek néhány éve még csak a piacban hittek, és azt hangoztatták, hogy „nincsen ingyenleves”. Most pedig ingyen adnának fizetést, alanyi jogon, ingyen osztogatnának lakást, CCCP feliratú pólókban rohangálnak és Marx A tőkéje van a hónuk alatt. S amilyen kérlelhetetlenül hittek a piacban, oly kérlelhetetlenül hisznek most a kommunizmusban. Amilyen kérlelhetetlenül gyűlölték az államot, oly kérlelhetetlenül követelik most az állami redisztribúciót. És kérlelhetetlenül akarják megmenteni a földet, gyermektelenséggel és kannibalizmussal, ha kell, csak azt nem tudják megmondani, hogy akkor kinek.

Mégsem fantaszták ezek. Hanem ócska gazemberek. Számítók és kiszámíthatók, pitiánerek, hiába képezték ki őket külföldi titkosszolgálatok, hogy hitelesen el tudják játszani a világmegváltó szerepét, lehetőleg ripacsság nélkül. Mégsem megy nekik, mert mindig lebuknak.

Leginkább a #metoo-mozgalom frontvonalán buknak le, újra és újra.

Észrevették már? Ezek bármikor, bárkit megvádolnak szexuális zaklatással, és olyankor aztán nincs kegyelem. Magyarország legsikeresebb úszóedzőjét tették tönkre és vonták kínpadra egy ötven (!) évvel ezelőtti üggyel, amelyért nevezett úszóedző letöltötte kiszabott büntetését. Mit sem számított. Nem számított megannyi olimpiai aranyérem és azóta feddhetetlen élet, megkínozták és meggyilkolták az általuk uralt virtuális térben, és vihogtak hozzá, mint a hiénák. Aztán nekiestek az ország egyik legjobb színházi rendezőjének, és ma már kijelenthetjük nyugodtan: belehajszolták a halálba. Belehajszolták a halálba egy harmincéves üggyel, amellyel egy első látásra is nyilvánvalóan hisztérikus nő vádolta meg a rendezőt, természetesen minden bizonyíték nélkül. És erre bármikor képesek.

Közben pedig arról harsognak, hogy nem szabad az áldozatot hibáztatni, és szegény nők, nem mernek beszélni az őket ért abúzusról, mert a lelketlen, hímsoviniszta társadalom tönkreteszi őket. Ám ha egy nekik kedves embert vádolnak meg, legyen az komcsi pap vagy polgármesterjelölt, mindjárt visszájára fordítanak mindent.

Olyankor vállalhatja a vádló önmagát névvel, címmel vagy maradhat inkognitóban, beindul a gépezet, és vagy mélységes hallgatásba burkolódzik a máskor oly készséges, sajtónak becézett ellenség, vagy nekiesnek a vádlónak, mint most. Ott láthattuk az összes rossz külsejű gazfickót, tüntetni az „igaztalanul megvádolt” László Imre mellett, s a vádat ismertető média, a vádló – és természetesen a kormány ellen. És most fel sem merült, hogy mi van akkor, ha a nő igazat beszél? Ha mégis igaz, amit állít, holott erre épp annyi esély van, mint a színházrendező esetében. De most nem számít az áldozathibáztatás, a hímsovinizmus, most csak az számít, hogy megint az ellenkezőjét kell mondani mindannak, amit eddig hangoztattak teli pofával.

Ezért nem fantaszták ezek, hanem gazemberek. Rosszul kiképzettek és tehetségtelenek. És pontosan így is kell bánni velük.