Nagy különbség

A nemzetek szuverenitásáért küzdő közép-európai politikai erők egyhamar nem mennek sehova.

Odrzywol, 2020. július 13. Andrzej Duda lengyel államfõ, a kormányzó Jog és Igazságosság (PiS) jelöltje a szavazóival találkozik a kelet-lengyelországi Odrzywolban a lengyel elnökválasztás második fordulóját követõ napon, 2020. július 13-án. A választási bizottság a szavazatok 99,97 százalékának összeszámlálása után közölte, hogy Andrzej Duda, a kormányzó Jog és Igazságosság (PiS) párt jelöltje a voksok 51,21 százalékát szerezte meg a vasárnapi második fordulóban, míg a fõ ellenzéki erõ, a Polgári Platform (PO) által vezetett koalíció jelöltje, Rafal Trzaskowski varsói fõpolgármester a szavazatok 48,79 százalékát gyûjtötte össze. MTI/PAP/Leszek Szymanski Fotó: Leszek Szymanski

A lengyel elnökválasztás szempontjából tulajdonképpen nem a most vasárnap megrendezett második forduló eredménye a fontos, hanem a két héttel ezelőtti első megméretésé. Ugyanis a június 28-án tartott választás adott pontos látleletet arról, milyenek a politikai állapotok a kelet-közép-európai országok viszonyrendszerében legmeghatározóbb szerepet betöltő Lengyelországban. Az akkori voksolás után ugyanis világossá vált az, amit eddig is tudtunk, de amit a számok újonnan alátámasztottak: eszerint továbbra is nagy a támogatottsága és egységes a tábora annak a Jog és Igazságosságnak, amely az elmúlt öt évben két parlamenti, egy európai parlamenti és két elnökválasztást nyert meg. A nemzeti és konzervatív értékeket képviselő párt szinte hajszálpontosan ugyanazt az eredményt érte el a tavalyi parlamenti voksoláson (43,6 százalék), mint most az általa támogatott Andrzej Duda az elnökválasztás első fordulójában (43,5 százalék).

A Lengyelországról alkotott képnek ez azért lényeges eleme, mert azt mutatja: a konzervativizmust zászlajára tűző, a hagyományos családmodellt és a nemzetek szuverenitását védelmező, illetve a közép-európai összefogásban fantáziát látó, s a kultúrharcot és a kellemetlen európai vitákat felvállaló politikai erő egyhamar nem megy sehova, hosszú távra rendezkedett be. Andrzej Duda második fordulós eredményét felesleges szembeállítani riválisával, Rafał Trzaskowskiéval. Az 51:49 arányú győzelem csupán annyit árul el nekünk, hogy – mint minden egészségesen működő társadalomban és demokráciában – létezik politikai megosztottság, s nem tud mindenki azonosulni a kormánypárt politikájával.

Ezen nem kell meglepődni. Az 51 és a 49 százalék közötti óriási különbség mégis az, hogy a Dudára – és ezáltal a kormánypártra – szavazók „valamire” szavaztak, nem valami ellen. A gazdasági fellendülést szolgáló programra, a társadalom széles rétegeinek kedvező szociális és családpolitikára, a nemzeti érdekeket védő külpolitikára, a hagyományos lengyel értékeket képviselő intézkedésekre. Jövőképre. Stabilitásra. Amit a gyenge és szétzilált ellenzék jelen pillanatban nem tud felkínálni.

A szoros végeredményt persze lehet úgy is értelmezni, hogy a lengyel jobboldal számára közel a vég – a nyugati balliberális média szereti így tálalni az eseményeket. Az utca emberét megszólaltatva azt érzékeltetik: a lengyelek melegházasságot akarnak, a szigorú abortuszszabályok fellazítását, a határok megnyitását a bevándorlók előtt, a nyugat-európai értékek átvételét. A helyzet azonban az, hogy a lengyel embert nem egy brüsszeli gyárban készítik. A lengyelek támogatják országuk uniós tagságát, igen. Történelmi okoknál fogva szeretnének minél inkább beágyazódni az euroatlanti politikai, gazdasági és katonai struktúrákba, igen. Félnek az oroszoktól s gyűlölik az orosz propagandát, igen. Nem kérnek viszont a nyugat-európai propagandából sem, nem kérnek a központi utasításokból, elegük van a belpolitikájukba való állandó beavatkozásból, s kulturálisan sokkal közelebb érzik magukat a kelet-közép-euró­pai népekhez, amelyek nem tudják és nem is akarják alávetni magukat a Nyugaton tomboló politikai korrektségnek.

Andrzej Duda győzelme azt is jelenti – s erre Orbán Viktor is felhívta a figyelmet gratuláló levelében –, hogy tovább erősödik a közép-európai országok együttműködése, hiszen éppen a lengyel elnök volt az, aki a térségünk országait infrastrukturálisan és energetikailag is összekötni hivatott Három tenger kezdeményezés élére állt. A lengyel elnökválasztás szempontjából tulajdonképpen egyetlen fontos következtetést kell levonnunk: a nemzetek szuverenitásáért küzdő közép-európai politikai erők egyhamar nem mennek sehova, hosszú távra rendezkedtek be.