A nagy háborúk története telis-tele van nem szándékolt következményekkel. „Mire a falevelek lehullanak, győztes katonáim itthon lesznek” – jelentette ki II. Vilmos német császár 1914 augusztusában, ám az első világháború csak több mint négy év múlva, tízmilliók halála után ért véget. Teleki Pál miniszterelnök pedig 1941-ben öngyilkos lett, mert hazánk Jugoszláviát hátba támadva belesodródott a második világháborúba.

A magyar politika ma leginkább azt teheti mindannyiunk érdekében, hogy lehetőség szerint – hiszen nem tartozunk a világpolitika alakítói közé – távol tartja magát ettől a háborútól, mégpedig minden ellenzéki hőbörgés, fegyverszállításra vagy csapatok Ukrajnába való küldésére történő felszólítás ellenére. Ez jelen pillanatban nem a mi dolgunk, akármennyire együttérzünk is az ukrajnai menekültekkel és belegondolunk az orosz invázió mozgatórugóiba. Köztük abba a lehetőségbe, hogy a Nyugat biológiai fegyvereket melengetett Ukrajna kebelén. Sem Kárpátalja, sem Magyarország nem válhat tússzá.

Nem kerülhette el a híreket követők figyelmét, hogy a mai Ukrajnán belül a történelmi Galícia, a volt Osztrák–Magyar Monarchia területén is csapódtak be orosz rakéták. Ha ne adj’ isten Lengyelországot vagy Litvániát érné fegyveres támadás, kutya kötelességünk lenne kiállni mellettük, mert erre tettünk ígéretet az atlanti szövetségnek. Ma csábítók ugyan a szirénénekek, de az ukrajnai háború nem a miénk.

Borítókép: Tüzérségi támadásban megsemmisült bevásárlóközpont romjainál imádkozik egy pap Kijevben 2022. március 21-én (Fotó: MTI/AP/Efrem Lukackij)