Hetek óta elborítják a tévéképernyőinket és egyéb kijelzőinket az orosz–ukrán háború képei. A lakóházukból kibombázottak és otthonukból elűzöttek sorsa – legyenek akár kárpátaljai magyarok vagy a távoli végekről érkezett ukránok – mindannyiunkat szíven üt, akármit gondoljunk is a konfliktus eredetéről. A magyar kormány az önkéntesekkel, lakossági adakozókkal együtt segítséget nyújt az Ukrajnából menekülteknek, és a háború mielőbbi lezárását szorgalmazza, ez áll ugyanis nemcsak az ukránok, de egész Európa érdekében is. Ugyanakkor – akármilyen nehéz kérdés is ez – nem támogathatjuk az Ukrajna feletti légtérzár, más néven repüléstilalmi övezet kialakítását. 

Nem tudjuk, meddig tart még az orosz–ukrán háború – amely már most hetekkel tovább húzódik a hasonló céllal indított 2008-as orosz–grúz háborúnál –, de a józan ész azt diktálja, hogy próbáljunk kimaradni belőle. Remélhetőleg ez az álláspont kerekedik felül az e heti NATO-csúcson is, amelyen a tagállamok elvethetik a légtérzár ötletét. Egyes nyugati országok szállítanak ugyan fegyvert az ukránoknak, de álljon meg a menet, ez legyen a végszó! A légtérzárat a világpolitika közeli követői a 2003-ban indított iraki háborúban láthatták legutóbb, az északi kurd és a déli síita kisebbség védelmének szolgálatába állítva. Ám most sajnos nagyobbak a tétek, számunkra bizonyosan. 

Ukrajna nem a Közel-Keleten található, hanem Nyugat és Kelet metszéspontján. Ha bárki is – vezessék bár emberbaráti megfontolások – önszántából belesodródik ebbe a konfliktusba, a harmadik világháború kirobbanását kockáztatja. A légtérzár orosz megsértését ebben az esetben NATO-retorziónak, az orosz gépek lelövésének kellene követnie. Az ilyesfajta konfrontációt márpedig még a hidegháború legkiélezettebb helyzetében, az 1962-es kubai rakétaválság idején is sikerült elkerülniük az ellenséges feleknek. 1983-ban – hátborzongatóan idézve Stanley Kubrick Dr. Strangelove című filmjét – egy szovjet főhadnagy, Sztanyiszlav Petrov lélekjelenlétén múlt, hogy nem sodródtunk atomháborúba, és ma is a kelő nappal kelhetünk.

A nagy háborúk története telis-tele van nem szándékolt következményekkel. „Mire a falevelek lehullanak, győztes katonáim itthon lesznek” – jelentette ki II. Vilmos német császár 1914 augusztusában, ám az első világháború csak több mint négy év múlva, tízmilliók halála után ért véget. Teleki Pál miniszterelnök pedig 1941-ben öngyilkos lett, mert hazánk Jugoszláviát hátba támadva belesodródott a második világháborúba.

A magyar politika ma leginkább azt teheti mindannyiunk érdekében, hogy lehetőség szerint – hiszen nem tartozunk a világpolitika alakítói közé – távol tartja magát ettől a háborútól, mégpedig minden ellenzéki hőbörgés, fegyverszállításra vagy csapatok Ukrajnába való küldésére történő felszólítás ellenére. Ez jelen pillanatban nem a mi dolgunk, akármennyire együttérzünk is az ukrajnai menekültekkel és belegondolunk az orosz invázió mozgatórugóiba. Köztük abba a lehetőségbe, hogy a Nyugat biológiai fegyvereket melengetett Ukrajna kebelén. Sem Kárpátalja, sem Magyarország nem válhat tússzá.

Nem kerülhette el a híreket követők figyelmét, hogy a mai Ukrajnán belül a történelmi Galícia, a volt Osztrák–Magyar Monarchia területén is csapódtak be orosz rakéták. Ha ne adj’ isten Lengyelországot vagy Litvániát érné fegyveres támadás, kutya kötelességünk lenne kiállni mellettük, mert erre tettünk ígéretet az atlanti szövetségnek. Ma csábítók ugyan a szirénénekek, de az ukrajnai háború nem a miénk.

Borítókép: Tüzérségi támadásban megsemmisült bevásárlóközpont romjainál imádkozik egy pap Kijevben 2022. március 21-én (Fotó: MTI/AP/Efrem Lukackij)