A mostani húsvétkor olyan sok üzenet lepte el világunkat, hogy azokat szóba hozni is fáradság volna. Megszólalt a katolikus egyház feje, más keresztyén egyházak vezetői, egyszerű papok, hívők, hitetlenek. Magyarország éppen választás után ocsúdik, de a háború árnya is változatlanul ránk vetül. Mindennapi félelmeink mélyén ott fészkel az elodázhatatlan gondolat, hogy kárpátaljai testvéreink hetek, hónapok óta magyarságuk miatt nehéz helyzetben vannak. És nemcsak ők, de bárki, aki szülőföldjén vagy a Nyugatiban egy pillanatra számot vet helyzetével, esetleg imára kulcsolja kezét, hogy választ találjon arra a kérdésre, miért lett ismét ember embernek farkasa.

Lapunk mai vezércikke semmire nem tud biztos választ, de igyekszik segítséget nyújtani, amennyire egyáltalán lehetséges. Jó volna, ha a mostani húsvéton nem az írott malaszt, hanem a valóságos keresztyén cselekedetek vezérelnének bennünket. Magyarország továbbra is segítséget nyújt a háború elől menekülőknek, és nem azért, mert kötelessége, ennél többről van szó: az élet parancsa ez. Mérlegelés nélkül, szeretettel segítsük azokat, akiket segíthetünk, ne mutogassunk a körülményekre, tekintsük őszintén a másik ember elesettségét, helyzetét. A világon sokszor egy falat kenyér vagy a szeretet legapróbb jele is az életben maradás, az újrakezdés lehetőségét jelenti. Ahogyan Jézus is kegyelmet ígért a latornak a kereszten, úgy kell személyválogatás nélkül felemelkednünk ehhez a feladathoz. Ha elmulasztjuk, megrövidítjük a világot, ha kinyújtjuk a kezünket, valahol, valamiképpen helyreállítjuk Isten országát. Éppen ott, ahol látszólag darabokra törték erőszakos kezek, hatalomra vágyó emberek.

A húsvét áldott fénye közeleg. Csak legyen erőnk kitartani, megigazulni, másoknak adni. Akkor is, ha néha éppen ez a legnehezebb, amit egymástól kérhetünk.