A Nyugatiba egymás után érkeznek az ukrajnai menekültek. Nagypénteken is, amikor az ember a szerkesztőségbe igyekszik dolgozni. Családok, nők, gyerekek jönnek sokan, jóval többen, mint amit a híradásokból sejteni vélnénk. Hosszú hetek óta látom, amit tegnap is: síró emberek omlanak egymás karjaiba, némán gubbasztanak bőröndjeiken, tolmácsokkal, segítőkkel járkálnak a vágányok mellett, hogy közösen valami értelmet találjanak egy teljesen feldolgozhatatlan, értelmezhetetlen magántörténetben. Hogy tudniillik a hazájukat átmenetileg vagy végleg elveszítik, házaikat rakétákkal lövik szét, és aggódniuk kell az otthon maradt családtagok miatt.
A háború Magyarországon nem elméleti kérdés, hanem a valóságos életből jól látható módon terül elénk. A vérontás határainktól mindössze egy karnyújtásnyira folyik hosszú hetek óta. A menekültek pedig csak jönnek, ezért államként és magánszemélyként igyekszünk segíteni, ahogyan tudunk, ahogyan lehet.
Nagypéntek a sötétség és a halál pillanata. Isten fiát feszítették meg hajdanán, erre emlékezve borul minden gyászba a keresztyén világban. A húsvét tehát a kereszthalál, az elmúlás, a tömeg kegyetlenségének rögzítésével kezdődik, hogy aztán hamarosan beszűrődjön a fény a lelkünkbe, és a feltámadás reménye, bizonysága kegyelmet árasszon ki ránk. Akkor is, ha magyarok vagyunk, akkor is, ha ukránok, oroszok, éljünk bárhol a világon, mert az isteni igazság minden teremtett ember számára ajándék. Nem magunk vagy mások jogán szerzett juss, hanem adomány egy kétezer éve megfeszített galileai vándorprédikátortól, akiben Isten fiát egyesek felismerték, mások pedig nem.
