Anglia világbirodalom volt egykor. Magyarország, ez a különös közép-európai ország a maga furcsa, mindenkinek idegen nyelvével, kultúrájával, kezelhetetlen történelmi feszültségeivel onnan nézve mindig is csupán kuriózumnak számított. Szövetségesnek túl távoli és túl kicsi, de valahogy ellenfélként, ellenségként sem vehető igazán komolyan. Az angol úriember-attitűd ugyanakkor Magyarországtól sem tagadta meg a neki járó tiszteletet.
Amíg létezett. Mármint az angol úriember-attitűd.
Újságírói pályafutásom során magam is többször tapasztaltam ennek megnyilvánulását meghatottan. Mert bizony lúdbőröztető érzés, amikor egy angol fejből sorolja nem csupán a Wembley-ben, az évszázad mérkőzésén győztes, hanem az 1966-os brazilverő magyar labdarúgó-válogatott összeállítását vagy éppen érzelmes részletekre kitérve taglalja Gerevich Aladár, Balczó András, Egerszegi Krisztina pályafutását. S hogy továbbmenjünk, nem tettetett figyelmességgel hallgatja meg egy magyar véleményét az angol futballról, sőt akár a világunkat feszítő konfliktusokról. Az angol újságíró hosszú éveken át olyan ideáltípusként jelent meg lelki szemeink előtt, mint aki valóban az egykor nálunk is hivatkozásként sokat emlegetett BBC-kódex jegyében űzi hivatását.
Az úriember-attitűddel együtt ez a magatartás is kiveszni látszik.
Döbbenetes élmény volt végigülni és -hallgatni Gareth Southgate sajtótájékoztatóját a Magyarországtól szombat este elszenvedett 1-0-s vereség után. Az angol labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya közszereplő, s az egykori kiváló, csupaszív játékos pontosan tudja, mit kíván meg tőle e tisztség. Éppen ezért elmondta a kötelezőt, miszerint meglepte, hogy az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) büntetése dacára milyen sokan voltak a Puskás Arénában, s „kis problémaként” utalt az angol játékosok térdelését övező szórványos füttyre. Majd félreérthetetlenül kijelentette, inkább a mérkőzéssel, a futballal szeretne foglalkozni.
A gőgös angol kollégák ezt persze nem tartották tiszteletben, újra és újra a magyar gyerekek viselkedését hozták elő kérdéseikben. Majd természetesen tudósításaikban is ez köszönt vissza a már megismert „Magyar rasszisták–Anglia 0-4” stílusában. Lám, lám, igazolást nyert a korábbi gyanú, Magyarországon a rasszizmus annyira súlyos probléma, hogy beleivódott a kollektív tudatalattiba, már a gyerekek viselkedését is meghatározza.
Sértő, szánalmas, képmutató sugallat.
Ott voltam, miért is tagadnám, igen, hallható volt a fütty az amúgy gyerekricsajtól zengő, tömeges osztálykirándulást idéző, a lelátókról készült képek tanúsága szerint is lélekemelő hangulatban. Meg nem merném mondani, hány ajakról fakadt, tán ezren is lehettek, akik fütyültek. Hogy miért? Nyilvánvaló csínytevésből. Mert a közösségi média korában olyan videó is eljut a gyerekekhez, amelyen az látható, hogy a féltérdre ereszkedő csapatot történetesen kifütyülik. S jó poénnak tűnt ezt élőben kipróbálni.
