Jót szórakoztunk annak idején – magunk alatt a hidegháború idején is élt nemzedékeket értve – a Dr. Strangelove-on, amelyben Peter Sellers az atombombával bénázik (a film alcíme: Rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni). Talán volt az elején egy bejátszás is: közölték – mint a BKV-s Aba Botond a Kontroll előtt –, hogy a valóságban ilyesmi bizony nem eshet meg.
A Dr. Strangelove az 1962-es kubai rakétaválság után engedte ki kissé a feszültséget: most, októberben éppen hatvan éve, hogy a nagyhatalmak az atomháború szélére manőverezték magukat. A történészek egy Vaszilij Arhipov nevű szovjet tengerésztiszt higgadt helyzetértékelésének és lélekjelenlétének tulajdonítják, hogy nem következett be katasztrófa.
Valami olyasmi, amire az amerikai elnök most a bibliai Armageddon képével riogatva utalt, úgy vélve: Putyin nem viccelt, amikor nukleáris fegyver bevetését is kilátásba helyezte arra az esetre, ha rákényszerül. Joe Biden – akinek szavain e hasábokon is gyakran élcelődünk, de most induljunk ki abból, az idős zseni ezt nem maga találta ki – úgy vélte, a kubai rakétaválság óta nem volt ilyen feszült a helyzet.
Moszkva hangsúlyozza, nem akar atomháborút, de sokakat nem nyugtattak meg az apokalipszis fegyverének is tekintett Poszeidón nukleáris torpedó küldetésével kapcsolatos hírek. (Baljóslatúan szaporodnak az ókori kifejezések is…) Nem békéltetőek az ukrán elnök szavai sem, aki pedig megelőző csapást sürget a NATO részéről Oroszországgal szemben. Megítélés kérdése, hogy A nép szolgája egykori sorozatszínészének megfogalmazása abban az esetben nyugtalanítóbb-e, ha Zelenszkij a Nyugat egyszerű szinkronhangja, vagy akkor, ha – maradjunk egy háborús hasonlatnál – elszabadult hajóágyúvá vált. Kész szerencse, hogy Kijev majdnem három évtizede – egyébként éppen Budapesten – legalább a Szovjetuniótól örökölt saját atomfegyvereiről lemondott, ha már a máséiról a jelek szerint nem annyira.
Mindez rendkívül aggasztó akkor is, ha nem a gombafelhő rémképét idéző atombombáról, hanem „csak” a taktikai nukleáris arzenálról van (egyelőre) szó. Atomfronton a világ két óriása Oroszország és az Egyesült Államok (Európa a kanyarban sincs); talán a nukleáris fenyegetés az ukrajnai háborúnak az az aspektusa, amely a legjobban kidomborítja: a nagyfiúké a grund, a kicsiké az elzárt gázcsap.
A harctéri háború mellett komoly információs és lélektani hadviselés is folyik. Olykor blöffökkel is srófolják a téteket, ugrálnak egymáséi mellett a mi idegeinken is, miközben – ahogy biztonságpolitológusul mondják – az eszkalációs létra grádicsain lépdelnek fölfelé. Csak aztán nehogy hanyatt esés legyen a vége! Lehet, hogy nem kellene kipróbálni, miként viselkedik a sarokba szorított Putyin, és az emberi tényezőt általában sem szabad figyelmen kívül hagyni. Ki vesz mérget rá, hogy egy szuperül elsült blöffre mit lép a másik? Hogy nem fordulhatnak a dolgok egyszer csak rosszra, talán visszafordíthatatlanul rosszra? Arhipov már alulról szagolja az ibolyát, nem segít majd.
