Manapság, amikor a sajtóban mindennap beleütközünk a nukleáris csapás lehetőségébe, amikor tempózik, kúszik felettünk a szó, és félelemmel borítaná be lelkünket, érdemes felidézni Dürrenmatt A fizikusok című művét. Nem mintha használati utasítás volna az atomháború elkerülésére, de mégis tanulságos. Valójában nem is a műből, hanem a hozzá ékelt 21 pontból idézünk négy egymás utáni gondolatot. „A fizika tartalmi kérdése a fizikusok ügye. A fizika hatása: mindnyájunk ügye. Közös ügyeinket csak együttesen oldhatjuk meg. A közös ügyek egyéni megoldására minden kísérlet hiábavaló.”
Ez a gondolatmenet azért figyelemreméltó, mert mi, akik átéltük a hidegháborút, hasonló logika alapján gondolkodtunk annak idején. Amikor az iskolában a tanáraink rémséges hangon felfestették a jövőt, amelyben késsel, karabéllyal már nem, csakis atombombával támadnak a másik emberre, nemzedéki félelemmé dermedt bennünk a dürrenmatti intés. Hogy tudniillik a tudomány közügy, még ha a tartalma szakkérdés is, de ami fontosabb, összefogás kell a veszély elhárítására, mégis jó, ha tudjuk, egyénileg tehetetlenek vagyunk. Ebből a lelki képletből a szorongáson kívül más érzés nem fakadhatott. Gyermekkorom első globális leckéje tehát a megsemmisülés konkrét lehetősége, valamint a tehetetlenség és kiszolgáltatottság, nemcsak nekem, a szüleimnek, a játszópajtásaimnak, de a világ valamennyi teremtményének közös tehertételeként.
