Atomháború előtt?

Manapság, amikor a sajtóban mindennap beleütközünk a nukleáris csapás lehetőségébe, amikor tempózik, kúszik felettünk a szó, és félelemmel borítaná be lelkünket, érdemes felidézni Dürrenmatt A fizikusok című művét. Nem mintha használati utasítás volna az atomháború elkerülésére, de mégis tanulságos. Valójában nem is a műből, hanem a hozzá ékelt 21 pontból idézünk négy egymás utáni gondolatot. „A fizika tartalmi kérdése a fizikusok ügye. A fizika hatása: mindnyájunk ügye. Közös ügyeinket csak együttesen oldhatjuk meg. A közös ügyek egyéni megoldására minden kísérlet hiábavaló.”

Ez a gondolatmenet azért figyelemreméltó, mert mi, akik átéltük a hidegháborút, hasonló logika alapján gondolkodtunk annak idején. Amikor az iskolában a tanáraink rémséges hangon felfestették a jövőt, amelyben késsel, karabéllyal már nem, csakis atombombával támadnak a másik emberre, nemzedéki félelemmé dermedt bennünk a dürrenmatti intés. Hogy tudniillik a tudomány közügy, még ha a tartalma szakkérdés is, de ami fontosabb, összefogás kell a veszély elhárítására, mégis jó, ha tudjuk, egyénileg tehetetlenek vagyunk. Ebből a lelki képletből a szorongáson kívül más érzés nem fakadhatott. Gyermekkorom első globális leckéje tehát a megsemmisülés konkrét lehetősége, valamint a tehetetlenség és kiszolgáltatottság, nemcsak nekem, a szüleimnek, a játszópajtásaimnak, de a világ valamennyi teremtményének közös tehertételeként.

További A Helyzet híreink

Új hidegháború

Nem vagyok biztos abban, hogy a mostani amerikai–orosz hidegháború propagandája minőségi különbséget jelentene az 1980-as állapothoz képest. Hivatkozhatnánk számtalan magyarázatra, hogy nukleáris csapást indítani mégsem olyan, mint kézigránátot dobni – gondoljunk például pusztán arra, hogy aki belevág, a saját megsemmisülését is kovácsolja. Teljesen mindegy, hogy átfogó vagy korlátozott a csapásmérés szándéka, a kölcsönös pusztítás garantált, úgyszólván a rendszer természetéből fakadó evidencia.

További A Helyzet híreink

Oroszországnak értelmetlen lenne nukleáris fegyvert bevetni

Teljes képtelenség, hogy aki Moszkvát elpusztítaná, ne tudná pontosan, hogy így Berlin is elpusztul a válaszindítás után – vagy fordítva. Mindezzel természetesen a mostani hadviselő felek is tisztában vannak, és bár az elméleti kockázat örökké fennáll, amióta felküzdöttük magunkat arra a szintre, hogy a teljes emberiséget megtizedeljük, mégsem állíthatjuk, hogy végső pusztulás fenyegetné a világot. Még akkor sem, ha az új hidegháború legfontosabb alakjai olykor nukleáris csapással fenyegetőznek, ez sokkal inkább elrettentés és pozíciófoglalás, mint valami tényleges borzalomnak az előszele. A támadó szándékhoz nemcsak politikai és morális gátakat kellene átlépni, de az is elengedhetetlen, hogy egy atomhatalom legfontosabb húsz emberének egyszerre, egy időben menjen el az esze. Ha ilyesmit feltételezünk, akkor már a terjesztett propaganda, nem pedig a valóságismeret beszél belőlünk. Valójában a MAD-doktrína, azaz a „kölcsönösen biztosított megsemmisítés” régi elve változatlanul irányadóbb minden más feltételezésnél.

Szorongani, végső megsemmisüléstől félni tehát semmilyen értelemben nem tanácsos. Ugyanakkor tény, hogy a háború fenyegető árnyéka fölénk hajolt az elmúlt hónapokban. És amint a délszláv háborúban megtanulhattuk, az ember változatlanul kéjesen gyilkol késsel és karabéllyal is. Ez a fejlemény valószínűleg sokkal nyugtalanítóbb bármilyen feltételezett atomcsapásnál.

Borítókép: Az orosz védelmi minisztérium által 2022. október 4-én közreadott képen orosz katonák Grad rakétavetővel lőnek ukrán állásokat egy meg nem nevezett helyszínen (Fotó: MTI/AP/Orosz védelmi minisztérium)