Találós kérdéssel kezdenénk: mi a különbség a Fidesz, valamint Németország, Franciaország, Spanyolország vagy Ausztria vezető kormánypártjai között? Az, hogy a Fidesz–KNDP-pártszövetség nemcsak kormányoz a saját országában, de a közvélemény-kutatások szerint ma is a legnépszerűbb politikai erőként kezdheti meg a felkészülést a jövő júniusi európai parlamenti választásokra. A felsorolásból az olaszok vagy a lengyelek azért maradtak ki, mert náluk már most is a jobboldal irányít. Az EU legfontosabb országaiban a konzervatív fordulat már vagy be is következett az elmúlt években, vagy pedig jó esélye van rá, hogy hamarosan bekövetkezzék: ezt várjuk a júliusi spanyol előre hozott választásoktól is. A görögöknél, a finneknél, a svédeknél is jól teljesített nemrég a jobboldal.
Az európai parlamenti választásoknak komoly tétjük van: Európa maga. Meg tudjuk-e állítani a lejtmenetét, világpolitikai leértékelődését, véget tudunk-e vetni az elharapózott uniós korrupciónak?
Helyre lehet-e állítani a szuverén nemzetek Európáját a lopakodó hatáskörbővítéseivel a tagállamokkal szemben tigris, a törtető amerikai külpolitikával szemben viszont nyuszi Európai Bizottság ellenében? Megmarad-e a zsidó–keresztény kultúrkörre, többek között a férfi és a nő különbözőségére épülő civilizációnk a 2020-as évek Európájában? Ezekről is döntünk majd jövőre, az alapokat pedig most rakják le hozzá a politikai szereplők.
A suttogó propaganda szerint – amely a kampány előrehaladtával csak erősödni fog – „a Zorbán” Magyarország uniós kilépését készíti elő, a brexit mintájára. Ha ez így lenne, komoly külpolitikai, nemzetgazdasági és társadalmi érdekeket sértene, főleg, hogy a magyarok döntő többsége az unióval vívott megannyi harcunk dacára is EU-tagságunk pártján áll. A magyar kormánypolitika ma a tagságot illetően szintén uniópárti, az elmúlt évek brüsszeli ügymenetét tekintve viszont EU-kritikus.
Hiszünk abban, hogy a világ nem fekete-fehér, hanem a folyamatokat kellő elszántsággal magunk is alakítani tudjuk, és nem sorsszerű elszenvedői vagyunk Európa Anyu mindennapi bántalmazásának ugyanúgy, ahogy annak idején Moszkva Apuénak voltunk.
Ennek belátásához csak némi gondolati árnyaltságra lenne szükség a jelentős részben még a Kádár-rendszerben szocializálódott DK-s és egyéb ellenzéki körök részéről. Amikor 1980-ban Cili néni elkiáltotta magát az iskolaudvaron: „241-es számú Lorántffy Zsuzsanna úttörőcsapat, vigyázz!”, akkor vigyázzba is vágtuk magunkat. Ma viszont az állítólag demokratikus Európában fenntartjuk magunknak a jogot, hogy ellenvéleményünk legyen, akkor is, ha nem tetszik Ursula von der Leyennek, Manfred Webernek, Guy Verhofstadtnak, a valamiért az európai ügyekben is kibicelő budapesti amerikai nagykövetnek vagy Herczeg Zoltán házi őrizetben lévő médiacelebnek.
A 2024-es kampányban meghatározóak lesznek a Brüsszellel való viszonyunkat eddig is meghatározó témák. A hazánktól politikai okokból visszatartott uniós pénzek, a jogállamiságról, a demokráciáról, a korrupcióról folytatott politikai töltetű, meddő viták – lassan már idézőjelbe is tehetjük ezeket a fogalmakat, noha valaha konkrét jelentésük volt –, a migráció, a családokat erodáló genderideológia, az ukrajnai háború vagy béke kérdése. Ha Varga Judit távozó igazságügy-miniszter lesz a Fidesz–KDNP húzóneve 2024-re, úgy mindezekben harcedzett politikus vezetheti a kormánypártok kampányát. Jelen állás szerint nem kérdés, hogy a Fidesz megnyeri ezt az EP-választást is, ahogy eddig az összeset. A kérdés az, hogy uniós szövetségesei is áttörést érnek-e el – vannak erre utaló pozitív jelek.
