Most, hogy a parlament megszavazta a tanárok életpályatörvényét, viselkedjünk úgy, mint tanóra elején, amikor Kati néni megáll a tábla előtt, és vár türelemmel, hogy mindenki elcsendesedjen.
Tegyük félre a mégoly jogosnak tartott indulatokat, a feltoluló érzelmeket, és gondolkodjunk higgadtan arról, mi változott. Immár törvény rendelkezik arról, hogy a jelenleginél nagyságrendekkel magasabb bérekkel kell megbecsülni a közoktatásban dolgozók áldozatos munkáját. Lehetőséget teremt az új jogszabály arra is, hogy aki kimagasló teljesítményt nyújt gyermekeink nevelésében, oktatásában, felzárkózásában vagy tehetséggondozásában, az részesülhessen kimagasló díjazásban. Elismeri a jogalkotó, hogy a pedagógus teljes személyiségét igénybe vevő hivatás rendkívül fáradságos és megterhelő, ezért azzal egyetemben, hogy huszonnégy tanórában fixálja a tanárok heti kötelező óraszámát, ötven napra emeli a szabadságuk idejét. Mindezt új jogállás keretében rendezi a törvény, nem közalkalmazottak, hanem köznevelési foglalkoztatottak lesznek az érintettek. Az új státus a felmerülő munkaügyi problémákat, vitás helyzeteket rugalmasabban kezeli, nagyobb mozgásteret ad a munkavállalónak és a munkáltatónak is. Így foglalható össze a kormánytöbbség szándéka, s hogy mi valósul majd meg belőle, az sok mindentől függ.
De erre azt mondani, hogy bosszútörvény, és emiatt veszett el a fiatalok jövője, enyhén szólva is ostobaság.
Ellenzéki politikusoktól, az őket szolgáló lakájmédia propagandistáitól megszoktuk már ezt a zsigeri gyűlöletből fakadó vagdalkozást, hiszen ők saját kormánybuktató szándékaik érdekében használták föl eddig is a tanárok és a diákok egy részének elégedetlenségét, a folyamatos kudarc pedig egyre agresszívabbá teszi őket. A törvény elfogadása viszont alkalmat teremtett arra is, hogy az érintettek, a tanárok és a diákok zavarják el végre a köznevelés környékéről is az őket túszul ejtő zavarkeltőket, lássák meg és használják ki saját céljaik érdekében az új jogi környezet lehetőségeit.
Ha valóban gyermekeink jövője fontos mindenki számára, aki a kérdésben megnyilvánul, akkor abban is közös az álláspontunk, hogy nem ordíthatjuk a pedagógiai reform iránti vágy legmegfelelőbb kifejeződéseként azt, hogy mocskos Fidesz! Viszont a modernebb módszerekkel, hatékonyabban, eredményesebben végzett nevelő-oktató munka jóval nagyobb társadalmi és anyagi megbecsülését sürgető gondolatokkal gyakorlatilag mindenki egyetért hazánkban.
Semmit nem ért az itthoni viszonyokból az, aki bedől annak a bődületes marhaságnak, hogy buta, műveletlen, orruknál fogva vezethető birkákat akar nevelni bárki a közoktatásban. Gazemberek terjesztik azt az aljasságot a kormányról, hogy szándékosan tönkreteszi az iskolákat és direkt ellehetetleníti a tanárokat. Az igazság az, hogy a közoktatás összeomlásában egyedül az Orbán-fóbiás ellenzék érdekelt, mert azt hiszi, az emiatt kirobbanó jogos felháborodás megroppanthatja a kormányt támogató szilárd társadalmi többséget.
Ám minden ellenkező híreszteléssel szemben ez a csaknem hárommillió magyar olyan közoktatást akar, amelyik a korszerű tudással, a leghasznosabb képzettséggel vértezi fel gyermekeinket, unokáinkat, és olyan, hazájukat szerető emberré neveli őket, akik a megszerzett tudást képesek nemzetük javára fordítani. Mi ezt követeljük a kormánytól, ezt a célt szolgálja a kormánypártok által elfogadott életpályatörvény.
Nyugodjon meg mindenki, a jövő nem elveszett, hanem elkezdődött. A Kossuth téren csak a jég és a tiltakozó tömeg olvadt láthatatlanra.
