Volt nekem egy szerkesztő barátom, aki azzal vigasztalt bennünket a redakcióban, amikor agyunkra ment már az LMBTQ-propaganda, hogy nincs semmi baj, gyerekek, csak kötelező ne legyen. Sajnos nagyon úgy tűnik, hogy túlságosan optimistán nézett a jövőbe. Ma már ő is azzal keresi a kenyerét, hogy azt vizslatja, keltünk-e gyűlöletet teszem azt az azonos nemű párokkal szemben, amikor cikkeinkben, műsorainkban őszintén hangot adunk több millió honfitársunk véleményének, és kikérjük magunknak, hogy minden áron a gyerekeinken akarnak gyakorlatozni a másság lánglelkű prófétái.
De sokkal rémisztőbb, hogy ma már valóban az az érzése az embernek, bizonyos körökben nem elég az elfogadás, kötelező ajnározni is a világ sokszínűségének letéteményeseit. Interjú készült például a Budapestre készülő és kinevezésére váró új cseh nagykövettel. Rögtön az elején, hangsúlyos helyen és terjedelemben azt tartotta a legfontosabbnak a világ elé tárni, mennyire fontosak számára az LMBTQ-közösségek, milyen nagy hangsúlyt helyez majd magyarországi munkája során is az ő problémáikra, hogyan támogatja majd őket. Meg kell hagyni, ejtett azért pár szót a cseh–magyar kapcsolatokról is.