Még azt mondják, hogy unalmas a magyar közélet. Dehogy! Itt van például Farkasházy és Ujhelyi minapi duettje. Kabaréba kívánkozik az egész. Kortárs baloldali kakofónia négy felvonásban.
A nyitójelenetben Ujhelyi István (aki nemrég lefalcolt az MSZP-ből, s jövőre Brüsszelnek is istenhozzádot mond) bejelenti: megkísérli föltámasztani halottaiból a szárszói találkozót, amelynek briliáns szóleleménnyel (hisz személyesen Pisti találta ki) SzázSzó lesz a neve. Ám miután a „páciens” immáron hét éve elhalálozott, s így bomlása meglehetősen előrehaladott, nagy és erős mágia szükségeltetik a szeánsz sikeréhez. Kész szerencse, hogy az elhunyt egykori gazdája, maga Farkasházy Tivadar is segít a reszurrekcióban, így a siker szinte borítékolható.
A második felvonásban aztán kibontakozik a konfliktus, a közönség könnyezve (a röhögéstől) figyel. Színpadra libben Farkasházy, és a Népszava hasábjain tudatja: „Meglepődve értesültem egy barátomtól, hogy Újrakezdjük a balatonszárszói találkozót! címmel Ujhelyi Istvánnal és Horgas Péterrel meghívtam szeptember 9-re a Margitszigetre sokakkal együtt, ahol a SzázSzó találkozón jelképesen átadom a stafétát. Nem tudtam erről, én ugyanis nem írtam, nem kaptam, pedig jópofa lett volna, ha meghívom magamat. Elvégre Rákosi elvtársat is meghívták Rákosi elvtárs 60. születésnapjára.” Végezetül három pontba összesűríti mondandója kvintesszenciáját: „1. Nem kezdem velük újra Szárszót. 2. Nem adok át stafétát. 3. Nem hívtam meg rá senkit.”