Nagy Zsolt megmondta. Remek.
Nagy Zsolt egyébként színész, hogy milyen vásznon, színpadon, egyáltalán ki látott tőle bármit is, ezúttal lényegtelen. Most ugyanis Nagy Zsolt az ellenzéki összefogásban iparkodik feltűnni, de nem az ott megszokott bölcs beszólogatóként, hanem öntudatos forradalmárként. És ez utóbbi törekvése – mondjuk meg őszintén – alapos szereptévesztés.
Nem azzal van a gond, hogy Nagy Zsolt ne mondhatna bármit, hiszen ha elég ügyes, előbb-utóbb szédervacsorán falatozhat a példaképeivel. Inkább azzal van baj, hogy Nagy Zsolt úgy nagyjából és egészében semmiről nem dönt. A politikai erjedés ugyanis nem őszinteségpróba: ha igyekszel felrázni a tieidet, de a hatalmad nulla, a követőid pedig kevesebben vannak, mint az ellenfél hívei, akkor a működésed tökéletesen hatástalan.
Marad az áldozatpóz, annak merev hangoztatása, hogy ez így nem mehet tovább, de hogy konkrétan mit kellene tenned, tennetek, annak megfogalmazáshoz már nincs elég tudásod, tehetséged. Ebből pedig a politikai egyszeregy szabályai szerint mindig egy jó nagy nulla jön ki végeredményként.
Amikor Nagy Zsolt színművész azzal horgad fel a Farkasházy nélküli „szárszói” találkozón, hogy ne dagasszák itt tovább a kakát, és az „ellenzéki értelmiségiek” szégyelljék magukat, mert nem jelennek meg a tanár- és diáktüntetéseken, akkor annak is biztos tanújelét adja, hogy az alapvető viszonyokról sincs fogalma.
Az „ellenzéki értelmiségiek” ugyanis nem azért nem hozsannáznak Pankotai Egybites Lilikével az első sorban, mert hülyék, hanem azért, mert a politikai logika szerint csak veszítenének a nyílt támogatással. Ezeken a néhány százas, egyre csökkenő létszámú demonstrációkon ugyanis nem tetterős demokraták, hanem a vesztesek adnak egymásnak randevút. Nem azok, akik stratégiát építenek, hanem akik szerepgyakorlatként szeretnek másfél órán át rikoltozni.
