Talán csak illúzió, de legalábbis ideiglenesen mintha racionálissá vált volna az Európai Unió. Ehhez csak az kellett, hogy a néha valóban csak a légüres térben céltalanul lebegő országvezetők eljöjjenek Magyarországra, és az itteni klíma megtette a hatását. Az uniós csúcsok többségén semmi lényeges nem hangzik el, de a kétoldalú találkozók során azért döntenek erről-arról azok, akik utólag erről nem mesélnek az istenadta népnek.
Az országközösség jellege folytán azonban minden felelősség megoszlik a huszonhetek között, vagyis senki sem fogja vásárra vinni a bőrét, mindenki kivár, mindenki a többiekre mutogat széttárt karral, elbújik a széles hátak mögött, miszerint ő jót akart, de így, ezekkel az emberekkel lehetetlen sikert elérni. Magyarország pedig nem bújt el senki mögé, nem mutogatott senkire, nem tárta szét a karját, hanem az összes lehetséges módon megpróbálta kimozgatni kényelmes állapotukból a vezetőket.
A történelem nem véletlenül halad arra, amerre, józan logikával és megfelelő ítélőképességgel meg lehet jósolni, mi fog történni egy-egy esetben. Vagyis egyáltalán nem hazárdjáték az, hogy Orbán Viktor kiállt Donald Trump mellett, hanem egy határozott álláspont kinyilatkoztatása, az azzal járó munka elvégzése.
Olyan hatékony diplomáciai-politikai munka, amelyre az Európai Uniónak szüksége van, hogy visszaszerezze dinamizmusát és úttörő legyen minden területen. Mert Európa jelenleg nem teheti meg azt, hogy önmagát nézegeti a tükörben, s elismeri, bizony ő az a megénekelt gyönyörű nő.
Alapvető manipulációs stratégia, hogy egy bizonyos álláspontot többségi véleménynek kiáltanak ki, s aki ezzel nem ért egyet, az hivatalosan „elszigetelődött”, bármit is higgyünk. Aki bizonytalan, az könnyen megtéveszthető, azaz beáll a sorba, tartva az elszigetelődéstől és a többiek, a fősodor megvetésétől, miközben az a bizonyos fősodor talán nem is létezik. Aztán valaki azt mondja, én nem kérek a rétesből, nem lépek veletek egyszerre, én valami teljesen mást szeretnék, s ilyenkor összetörik a tükör, s kiderül, hogy orruknál fogva vezették a közösséget. Az Európai Unió egyes országai pontosan így igyekeznek a saját képükre formálni a közösséget, miközben Magyarország átlát a szitán, és figyelmen kívül hagyja ezeket a baljóslatú szirénhangokat. Nincs közös álláspont. Nincs „jó” politizálás.
Orbán Viktor megfelelően tudta olvasni a történelmi folyamatokat, így hiába az évek óta tartó, kitartó és egyre hangosabb harsogás az egyedül üdvözítő tan híveitől, végül mégis sikerült az ellenfelekkel is lépést tenni a versenyképesebb EU irányába.
Mert a magyar kormány soha, egyetlen pillanatra se fordult vissza az úton, nem tért ki egyik irányba sem, dacolt a tiltakozó hangokkal, s végül sikerrel járt. Ez a siker pedig az út első lépése, amelyet remélhetőleg több követ majd.
A nagyvilág borzasztó bonyolult kapcsolati hálózata kiadhatja azt a képet, amelyben Magyarország valóban szikrát jelent a magába fordult, elbizonytalanodott Európának, s következetes munkája akár a békét is elhozhatja, ha mások is ezért dolgoznak szakadatlanul. Nem tudjuk, hogy ez így lesz-e, de a reményt semmiképp nem szabad feladni. Azt a reményt, amely csak nagyon kemény munkával tartható fenn.
