Akkor mondom gyorsan az elnökválasztás első fordulójának végeredményét. Oroszbarát, NATO-kritikus politikus tört elő a semmiből, az úzvölgyi temetőrongáló vasgárdista ellenben csak a negyedik helyen végzett. Akad még egy – bármit is jelentsen ez Romániában – baloldali-soviniszta tévébemondónőnk, ő második lett. Valamint egy diplomagyárban művelődött „szociáldemokratánk”, aki – fájdalom – ezúttal csak a bronzérmet viheti haza. Indultak még mások is, róluk most szó se essék. Számunkra egyébként Kelemen Hunor a legfontosabb szereplő, aki nagyjából annyit szerzett, amennyit a magyar közösségtől most megszerezhetett.
Romániában hamarosan második fordulóban dől el, hogy végül egy noném jelölt vagy a tévébemondónő lesz az ország új elnöke. Klaus Johannis remekbe szabott tízéves önképzőköri tanfolyama után joggal mondhatnánk, teljesen mindegy, ki győz, mégsem így áll a helyzet. Tudniillik megválasztott államelnöknek lenni mégis nagyszerű érzés lehet, ne becsüljük le a történelmi személyiségek mágikus erejét.
Annak ugyanis döntő jelentősége lesz néhány hónap múlva, hogy éppen ki mond lelkesen igent Washingtonnak, amikor mondjuk rakétákat telepítenének Romániába. Hogy éppen ki nem tesz érdemben semmit azért, hogy az ország termőföldjeinek hatalmas hányada ne maradjon külföldiek kezében. Vagy hogy ki lesz éppen az államelnök, amikor valamilyen ürüggyel újra elszabotálják a nemzeti kisebbségek jogait, ami nem mellesleg az egyik legeredetibb néphagyomány arrafelé száz esztendeje.
