Gyerekkoromban volt egy mondás, amit a zempléni kisvárosunkban gyakran végső érvként hoztak fel a felnőttek. A balliberális sajtóban Magyar Péter önfényező, nyilvánvalóan megrendelt portréinterjúját olvasva újra felcsendültek a bölcsek intelme: az egoista ember a saját árnyékát is eladná, ha valaki fizetne érte. A Tisza Párt elnöke nemcsak magát, hanem mindenét eladta: azt hiszi, hogy ha brüsszeli guruló eurókkal tömik ki a fogvatartói, attól gazdag lesz, emiatt nem veszi észre, hogy milyen szegény is lett néhány hónap leforgása alatt.
Minden egyes nyilvános megszólását követően a napnál is világosabb, hogy Magyar Péter pusztán két dologra képes, amióta megjelent a politikai térben: saját magáról beszélni és bemocskolni mindenkit, aki nem imádja őt. De mi másról is tudna beszélni Brüsszel aktuális fogott embere? Nincsenek eredményei, magánélete, tapasztalata, de még csak konkrét, megvalósítható tervei sem. Ő maga is erről beszélt, amikor egy kérdésre válaszul azt mondta, nincs küldetése, egy politikusnak ugyanis ne legyen.
Mind tudjuk, hogy aki abból él, hogy magát fényezi, nem hallgat senkire és semmire, mert azt hiszi, ő maga a zene. A minap a kislányomnak olvastam egy esti mesét. Egy emberről szólt, akit mindenki csak Tükörkirálynak nevezett. Reggelente órákat töltött a hatalmas, aranykeretes tükör előtt, simogatta a haját, igazgatta a mosolyát. Minden alkalommal elégedetten konstatálta, hogy a tükörből visszanéző alak egyetértően bólint arra, hogy ő a legszebb a világon. A városlakók eleinte mókásnak találták, aztán félni kezdtek tőle. Mindenkit megalázott, aki nem dicsérte eléggé: a péket ostoba kenyérsütőnek, a tanítót unalmas krétakoptatónak, a polgármestert krumpliorrú senkinek nevezte. Ha valaki nem hajolt meg előtte az utcán, hangosan felkiáltott: „Hálátlan! Én vagyok a fényetek!” Egy nap, amikor egy óriási vihar elmosta a város egyik hídját, elsőként vállalta, hogy megtervezi az újjáépítését, de csak ha felvésik rá a nevét. Az sem érdekelte, hogy nem ért az építéshez, csupán azt látta maga előtt, hogy a neve szerepel majd a város hídján. Ahogy folyt az építkezés, a munkások figyelmeztették, hogy rosszul csinálják, a híd össze fog omlani. Tükörkirály azonban nem volt hajlandó mások tanácsát megfogadni. Amikor elkészült a híd, és annak tetejéről ünnepeltette magát, hirtelen reccsenést hallott, majd a folyóba zuhant, és örökre eltűnt. A város új hidat épített – egyszerűt, erőset. Amikor a helyiek átmentek rajta, néha elmosolyodtak, mert tudták: a folyó mindig elviszi azt, ami nem tartós.
Magyar Péter elmúlt másfél éve mindig ugyanarról szólt: aki nem hajol meg eléggé, azt azonnal ellenségnek bélyegzi. Eleinte vonzotta a barátokat, szerelmeket, kollégákat, ám hamar kiderült a megvezetett embereknek is, hogy csak tükörnek kellettek neki.
Nem csoda, hogy egyre többen írják ki magukat az egyszemélyes politikai szappanoperájából. Ki szeretne asszisztálni egy öntelt, mélyen megsértett, jövőkép nélküli ember bosszúhadjáratához? Fontos sarokkövekre bukkan az, aki arra adja a fejét, hogy elolvassa a Tisza Párt vezérének interjúit. Legmerészebb álmaiban elképzelt kormánya kapcsán mindig a népét említi, mit sem törődve azzal, hogy csak a diktátorok beszélnek a népükről, a demokratikus úton megválasztott vezetők honfitársakról szoktak beszélni. Hogy mi várhat Magyar Péterre jövő tavasszal, azt egyelőre csak találgatni lehet, de talán ő maga is tudja, hogy nem marad senkije. A legnagyobb fájdalma talán akkor sem a megbánás lesz, hanem hogy nem lesz kiről hangfelvételeket készíteni titokban.
Borítókép: Magyar Péter (Fotó: Máté Krisztián)
