Nézem az eltorzult arcaitokat a televízióban, nézem, ahogy rárontotok egy maroknyi magyarra, rárontotok egy temetőre, rárontotok a halottak nyughelyére, sírkeresztekre.
Nézlek benneteket, és tudom, ti nem ilyenek vagytok.
Csak megint és újra nem tudjátok, mit cselekedtek.
Nézem az eltorzult arcaitokat, és elkalandoznak gondolataim. Felrémlik az első román, akivel volt szerencsém találkozni. Ő nem beszélt, csak románul, én pedig románul csak olyasmiket tudok mondani, amiket feltehetőleg ti most üvöltöztetek, ott, az Úz völgyében, maroknyi magyarnak.
De azért mi jót beszélgettünk azzal a román pásztoremberrel Fogaras mellett, valahol a semmiben. Megkínált bennünket nyírfakéregben tartott csípős túróval, mi megkínáltuk jó magyar borral, szó esett Drakuláról, juhokról, históriáról – elbeszélgettünk, két világ fiai, marslakók és földlakók, s nem kellett ahhoz a szóváltáshoz szó egy darab sem.
Egyszer pedig késő este, szakadó esőben egy stoppoló asszonyt vettünk fel. Román volt. Mondta a falu nevét, ahová menne, mi pedig mérgesek voltunk; fene egye meg, ha tudtuk volna, hogy román és oda igyekszik, talán fel sem vesszük, aztán elvittük, szakadó esőben, éjjel. Mikor megálltunk a portája előtt, pénzt ajánlott; nem fogadtuk el, és akkor szelíd erőszakkal behívott magához. Álltunk egy román portán, esővédett helyen, két magyar. Az asszony térült-fordult, szalonnát, kenyeret s pálinkát hozott, kaparósat, erőset, s olyan volt minden, mintha egy székely portán álltunk volna. Volt valami örök, valami elpusztíthatatlanul emberi az egészben.
Nézem az eltorzult arcaitokat, és Geo Bogza jut eszembe. Hamar, alig tizennégy évesen kezembe került a Jakob Oniszia halála. Elkísér engem az a novella most már, egészen a sírig, elkísér az aninószai román bányász, Jakob Oniszia karácsonyesti szörnyű halála, elkísér a maga faragta baba képe, amit a kislányának készített karácsonyra, és amit elégetett a csillében, hogy ne fagyjon meg. Nagy magyarfaló kommunista volt Geo Bogza, de lám, meg tudta írni a Jakob Oniszia halálát, ezt a remekművet, mert ott volt valahogyan a lelkében az örök, egyetemes emberi.