Népek, nemzetek, országok életében, történelmében van néhány kivételes pillanat, amikor mindenki, az egész nemzet, az egész ország érzi, átéli, tudja, hogy onnantól kezdve minden megváltozik. Hogy semmi nem lesz olyan, amilyen addig a pillanatig volt. Olyan határpontok ezek, mint amikor a repülőgép elindul a felszálláshoz, s ha elér egy bizonyos sebességet, fel kell szállnia, nincs megállásra, visszatérésre lehetőség.
Ilyen kivételes pillanata a magyar életnek 1989. június 16. Akkor a Hősök terén, Nagy Imre és mártírtársai koporsóinál egy egész nemzet állt vigyázzban, egy egész ország érezte, hogy nincs visszaút.
Soha többé nem akarunk kommunizmusban, szocialista diktatúrában élni. A tömegben ott voltak persze a hóhérok is, az ’56-os forradalom vérbe fojtásának haszonélvezői, a nemzet lelkének elrablói, és ők is tudták, hogy vége. Tovarisi konyec.
S ott állt a szónokok között egy fiatalember, aki még nem is sejtette, milyen sors vár rá, de azt tudta, hogy abban a pillanatban nem szabad megalkuvó beszédet mondani, nem szabad mismásolni, ki kell mondani néhány dolgot, még akkor is, ha sokaknak nem fog tetszeni, ha sokak túl radikálisnak, elhamarkodottnak tartják majd igazságait. Tudta, amit Ady is tudott: hogy kis nemzetnek még lélegzetet vennie is radikálisan kell. És azt sem sejthette, hogy sokat idézett szavai – „a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja, hány évünk is ott fekszik” – mennyire igaznak bizonyulnak majd.
Harminc év telt el azóta, Magyarország szabad, független állam, s benne szabad polgárok élnek. Szuverenitásunk egy részéről saját akaratunkból mondtunk le. De az igazi jövőnk csak néhány éve kezdődhetett el, talán mostanra szabadultunk meg nagyjából a szocializmus majd ötven évének gazdasági-szociális-lelki terheitől.
Harminc éve élünk szabadon, s mostanság inkább azon kell elgondolkodnunk, hogyan mondjuk el gyermekeinknek, unokáinknak, mit jelent ez a szabadság. Mert számukra már ez a természetes, s gyakran még keveslik is, ami van.
A Rákosi–Kádár-kor szörnyűségei már oly távoliak számukra, mintha a jégkorszakról mesélnénk nekik. Aki szabadságban és viszonylagos jólétben nőtt fel, nem is érti, hogy milyen volt akkor az élet. Nem értik, milyen, amikor már nem tudod, kinek, mit mondhatsz, mert édesapád, testvéred, a gyermeked vagy a legjobb barátod is lehet, titkon megfigyel, s jelentést ír rólad. S azt sem hiszik már, hogy akkoriban csak karácsony tájékán lehetett narancsot, banánt kapni, ha siettél, s nem késtél le róla.
S azt sem tudják, hogy ez a szabadság, amit most élveznek, élvezünk, nem öröktől való s nem is örökkön létező valami. Ma is mindennap meg kell harcolnunk érte, igaz, egyelőre nem tankokkal és bitófákkal fenyegetnek bennünket, de ma is vannak, s talán mindig is lesznek csoportok, hatalmak, amelyek szívesen nyesegetik egy-egy nép, ország kivívott jogait.
Hogyan mondjuk el gyermekeinknek, unokáinknak, hogy mindaz, amiben most élhetnek, annak a harminc évvel ezelőtti napnak, annak a bátor fiatalembernek is köszönhető, s mindazon százaknak, akik még korábban, 1956-ban hősi halált haltak egy embertelen hatalommal folytatott szinte reménytelen harcban, s azoknak a százaknak is, akiket a kommunista ellenforradalom kivégeztetett, börtönbe záratott.
Keressük a szavainkat, hogy elmondhassuk, mennyire hálásak vagyunk a Jóistennek, hogy átélhettük ezt a harminc esztendőt, s ha ez a nemzet újjászületésének egyik dátuma, mit is kívánhatnánk mást, mint sok-sok hasonlóan szabad és békés évtizedet, évszázadot egy gyarapodó és erősödő Magyarországon.
