Szép lenne most, járvány idején Galeotto herceggel elvonulni, s meghallgatni száz történetet. Néhányat aktualizálnánk, a nemzeti reneszánsz magasáról lenézve a liberális–anarchista–szélsőbalos középkor mocsarára.
Így például azt, miképpen tálalja fel Federigo (Jakab Péter) utolsó kincsét, a solymát („nemzeti radikalizmus”) Giovannának (Gyurcsány Ferenc) ebédre, holott Giovanna éppen a sólyomért jött, hogy azzal gyógyítsa meg gyermekét (hatalom). Végül a malőr ellenére egymáséi lesznek, csak a sólyom („nemzeti radikalizmus”) lesz bélsár menet közben. Pont, mint most, a szemünk előtt (taps)!
Aztán itt van szegény Calandrino (a 24.hu egyik újságírója), aki cikket ír ezzel a címmel: „A veszélyhelyzet hirtelen helyi diktátort csinál a polgármesterekből”. A cikk nem szól semmiről, kavicsszedegetés csupán, hogy legyen mivel hajigálni a nem létező diktatúrát. De arra kiválóan alkalmas, hogy hangulatot keltsen az erre fogékonyakban, akik remekül szórakoznak a commedia dell’arte vaskos, fenékbe rugdalós tréfáin s a nyilvános kivégzések véres színjátékán, és fogalmuk sincs, hogy a kettő nem ugyanaz.
Ezt a vonalat viszi az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet (szegény Eötvös!), amely idejét érzi egy dörgedelmes kiáltványnak, most, járvány idején, s imigyen retteg: „A különleges jogrend viszont lehetővé tenné, hogy a kormány rendeleti úton korlátozza az egyének olyan jogait is, amelyek nincsenek közvetlenül kapcsolatban a járványügyi helyzet kezelésével.
Különleges jogrend idején például a szabad véleménynyilvánítás joga a kormány belátása szerint szűkíthető.” Vagyis, ha jól értjük, nem lehet majd tüntetni. Tényleg nagy gond ez, látszik rajta, hogy ezt az intézetet a Soros-alapítvány hívta életre, és szőrehullató, vén komcsik üzemeltetik. S persze az 500-as létszám a legtöbb mai tüntikézőt nem korlátozza, de azért nyakunkon a diktatúra!
Ezzel párhuzamosan Chichibio, a szakács (Jámbor András) azon kesereg, miszerint Semjén Zsolt megkérte az egyházakat, „a nagyobb templomokban lehetőleg tartsanak gyakrabban szentmisét és istentiszteletet, hiszen így arányosabban oszlanak meg a hívők”. Chichibio szerint: „Most akkor jól értem, hogy a kormány második embere azt kéri, a templomok játsszák ki a szabályt?” Nem, nem érted jól, Chichibio. Csak a te világodban a józan ész és a tisztesség már régen elveszítette mindkét lábát. S hogy értsd mégis: mindössze a veszély minimalizálása a cél ebben az esetben is.
De izgi, hogy egyfelől azért aggódtok, mert nem lehet tüntetni (diktatúra!), másfelől azért, hogy ne legyen gyakoribb a mise (klerikális reakció!). S persze a Magyar Orvosi Kamara is most látja elérkezettnek az időt, hogy a túlóra megtagadására szólítsa fel az orvosokat.
Az együgyűcske Alibech (Donáth Anna) a karanténban őrjöngő irániakért aggódik, s még nem látja, hogy valójában egy iráni Rustico barát fogja neki mindjárt megmutatni, miképpen kell visszazavarni az ördögöt a pokolba. (Pedig a hírek szerint ezt a mesterséget az apja is űzte.) Vágó István meg a nyugdíjasok halálát akarja a kormány nyakába varrni.
Martinello (a Magyar Hang egyik szerzője) azon kesereg, hogy miután lezárták Olaszországot, sok ezer román autóba pattant, és Magyarországon keresztül hazament Romániába. (A megélhetési kormánykritikusok szerint nyilván le kellett volna lőni mindet a határon.)
Egy szó, mint száz: ezek mind a vírusnak szurkolnak. Ezért tesznek és mondanak bármit, szemrebbenés nélkül. És a kormány bármit is tesz, az rossz. Ideje lenne elzavarni ezeket. Mert ezek mind Alberto barátok, akik el akarják hitetni az emberekkel, hogy maga Gábriel arkangyal teszi őket magáévá. Ezért nem baj, ha fáj.
