Rendszerváltás

Tovább mélyült a belpolitikai válság Hongkongban. Az elmúlt napok hírei a tüntetők vandalizmusáról és a hatóságok erőszakos fellépéséről szóltak.

Hongkong, 2019. november 18. A karhatalommal történõ összecsapások közben sérülést szenvedett, letartóztatott kormányellenes tüntetõk várják, hogy a mentõ elszállítsa õket Hongkongban 2019. november 18-án. MTI/EPA/Miguel Candela Fotó: Miguel Candela

Tovább mélyült a belpolitikai válság Hongkongban. Az elmúlt napok hírei a tüntetők vandalizmusáról és a hatóságok erőszakos fellépéséről szóltak. A könnygáz és a gumilövedékek alapvető kellékeivé váltak a szembenállásnak. Az egyik rendőrt nemrég nyílvessző is eltalálta, miközben a rendőrség még lapzártánkkor is éleslőszer bevetését fontolgatta arra az esetre, ha a válság eszkalálódna. Hongkong utcáin valóságos háború zajlik, a tüntetések megállíthatatlannak tűnő zavargásokká fajultak.

Az elégedetlenség azonban már rég nem a kifogásolt kiadatási törvénytervezetről szól, hiszen azt a hongkongi vezetés éppen a tiltakozások hatására vonta vissza. A tüntetések messze túlmutatnak a követeléseken is, hogy a hatóságok vizsgálják ki az állítólagos rendőri brutalitást.

A kérdés tehát az: mi volt az utolsó csepp a pohárban? Mi vezetett el odáig, hogy idén nyáron a hongkongiak az utcára vonultak, ahol – megcsappant létszámmal ugyan, de – azóta is rendületlenül tiltakoznak? A tüntetéseket kiváltó ok a Peking által forszírozott kiadatási törvény módosításának terve volt, amelynek értelmében Hongkong Kínának, Tajvannak és Makaónak is kiadhatott volna szökevényeket. Ezt Hongkongban sokan úgy értelmezték: Kína ki akarja terjeszteni hatáskörét, hogy vegzálja a neki nem tetsző hongkongi politikai aktivistákat.

A Hongkongban elterjedt Kína-ellenes hangulat tehát alapvetően abból fakad, hogy Hongkong hiába élvez különleges státust, a tüntetők szemében az „egy ország – két rendszer” elvén alapuló együttélés nem működik, a szocialista egypártrendszer és a demokratikus berendezkedés nem fér meg egymás mellett. Peking minden nüansznyi beavatkozását saját szuverenitásuk megsértésének tekintik. A tiltakozók aggodalmát pedig tetézi a vészesen közeledő 2047-es esztendő: ebben az évben ér véget a szóban forgó „egy ország – két rendszer”, amelyet Hongkong brit gyarmati uralom alóli felszabadulásának, Kínához való visszacsatolásának évében, 1997-ben rögzítettek. Ha 2047-től kezdődően nem két rendszer lesz, akkor mi lesz helyette? – merül fel a jogos kérdés Hongkongban.

Valószínűleg az sem csillapítja a kedélyeket, hogy már jó ideje a kínai hadsereg bevonulásáról lehet hallani, amely a zavargásokat lenne hivatott megfékezni, noha Pekingben cáfolták ennek szükségszerűségét. A kínai birodalmi óriás ma igencsak magabiztosan lépked a nemzetközi politika porondján: gazdasági erejét kihasználva hatásosan érvényesíti érdekeit, miközben katonailag is nagyszabású fejlesztéseket hajt végre. A délkelet-ázsiai térség országai nem véletlenül tartanak Kína manőverei­től, amelyek vitatott hovatartozású területek megszerzésére is irányulhatnak. Tajvan az utóbbi években megtapasztalhatta a kínai diplomáciai lobbi hatékonyságát: egyre több ország szakítja meg hivatalos kapcsolatait Tajpejjel a Pekinggel kötött üzlet reményében. Ebbe a nemzetközi kontextusba is érdemes elhelyezni a hongkongiak felháborodását.

Harmadrészt pedig nem árt megemlíteni azokat a térségbeli elemzéseket, amelyek szerint a mostani és a 2014-es tüntetéshullám mögött is a hongkongi lakosságnak a gazdasági helyzet miatti frusztrációját, a gazdagok és a szegények közötti egyre nagyobb társadalmi szakadékot kell keresni. A világszerte társadalmi nyugtalanságot előidéző globalizáció és digitalizáció korában, a gazdasági válság utáni években ez is egy megfontolandó szempont.

A legfontosabb kérdés mégis az: ha eloszlanak majd a füstfelhők, és nem zúdulnak a nyílzáporok, megtalálja-e a békés együttélés módját Kína és Hongkong, avagy a tankok bevonulásának robaja váltja fel a tüntetők csatazaját? Bármi történjék is, az események az egész világnak tanulsággal szolgálnak majd.