Ismerjük a mondást, miszerint magyar az, akinek fáj Trianon. Sok tekintetben helyénvaló megfogalmazás ez, hiszen a nemzet diktátum általi szétszakítása ma sem csak a határon túli magyarság fájdalma. De tovább görgetve ezt, s magunk mögött hagyva a trianoni centenárium miatt is fájó 2020-as esztendőt, kijelenthető az is, hogy magyar az, aki büszkén gondol vissza az 1938–1941 közötti területi visszacsatolásokra. Bár e műveletek haditetteknek veendők, ne feledjük, honvédeink mindenekelőtt békés módon próbáltak eljárni a revízió során, Magyarország nem akart háborút a szomszédaival.
Babucs Zoltán hadtörténész könyvében végigkövethetjük felvidéki és a kárpátaljai területeink hazatértét, s nem csak fényképeken, hanem visszaemlékezéseken keresztül is. Parasztemberek, iskolaigazgatók, lelkészek szívhez szóló sorai igazolják azt, hogy mit jelentett egy magyarnak 1938-ban, illetve 1939-ben meglátni az első honvédet, aki megszabadította őket a csehszlovák megszállástól: „Ami Párkányban fogadja az érkezőt, azt egyszerűen nem lehet leírni. A kenyeret hozó honvédtiszt egy pillanatra megáll. Letérdel a földre, amely ismét magyar lett. Körülötte sír, zokog a város.”
Amikor ilyen, és hasonló sorokat olvasunk A Felvidék és Kárpátalja hazatérésének emlékalbumában, nekünk sem könnyű megbirkózni a könnyeinkkel, de egyúttal össze is szorul az öklünk. Egyrészt azért, mert ennek az állapotnak egyszeriben vége szakadt néhány év múltán, s minden visszazökkent a maga, magyarellenes kerékvágásába. Jöttek a kitelepítések, a lakosságcserék, Kárpátalját megkaparintotta a Szovjetunió. Másrészt azért, mert a kis országon belül még ma is él a mindent megmásítani, gyökérteleníteni akaró kommunizmus lelkülete, ami a visszacsatolások időszakát szereti egyrészt bagatellizálni, másrészt feledtetni. Mert egyeseknek Mohács kell. Minderre cáfol rá Babucs Zoltán ebben a tartalmas kötetben, amelynek komoly törzsét képezi a páratlan, hosszú idő alatt felkutatott, rendezett képanyag.
Babucs Zoltán: A Felvidék és Kárpátalja hazatérésének emlékalbuma
