Észak- és Dél-Dalmácia

1996-ban, honfoglalásunk 1100. évfordulóján készítettük el Magyarországot bemutató 14 részes sorozatunkat a Magyar Televízió részére. Azt az első 14 részt azóta háromszor ismételte meg az MTV, és éppen most sugározza harmadszor a Duna Televízió. Sorozatunk tavaly megkapta a Prince Award nemzetközi filmfesztivál egyik fődíját. Még akkor, 1996-ban elhatároztuk, hogy munkánkat folytatjuk. Folytatjuk, hiszen az ezredfordulóhoz közeledve csak akkor lehet teljes egy ilyen vállalkozás, ha sikerül bemutatnunk a történelmi Magyarországot. A történelmi Magyarországot – olyan szeretettel és tisztelettel, amilyennel szüleinknek és gyermekeinknek tartozunk. A munka elkészült, önök mától kezdve minden szombaton láthatják a Magyar Televízió egyes csatornáján, 16 óra 30 perckor, a délutáni meccs előtt. S minden epizód szövegét elolvashatják itt, a Napi Magyarország szombati mellékletében.Miért jött ide, a Senki Kápolnájához a mi garabonciásunk? Miért is? Magányt keresni, talán... Ez olyan időtlen, sírni való, igazán garabonciásoknak való foglalkozás. Az isten háta mögött űzik, titokban, némán, és remélik, nem látja majd soha senki sem. Valaki mindig látja. Csak nem mer beszélni róla – mint valami szemérmetlenségről vagy halálos betegségről. S a garabonciások azt hiszik, van egy titkuk az idők kezdete óta. Hát nincsen nekik. A mi garabonciásunk megtalálta itt a saját magányát, rámosolygott, elbabrált vele – aztán megijedt. Túl nagy volt ez a magány. S ő magányból csak akkorát szeretett, mint egy karéj vajas kenyér karácsony délelőtt, amikor minden édes illat mögött ott lapul már a Megváltó születésének nehéz, verejtékes párája. Elhajította magányát a garabonciás, s ezer darabra tört az a nehéz, mozdíthatatlan csöndön. Aztán elhordták a magány darabkáit a fürge, fecsegő kis hullámgyerekek – az Isten pedig belemosolygott a teremtésbe. Nem látta ezt sajnos a garabonciás. Sietett fel a hegyre, hogy elbeszélgessen Bosnyák Erzsébettel. Amíg van legenda Özvegyasszony volt már Erzsébet, Kotromanics István főúr leánya, amikor itt állt, a novigradi vár fokán. Szomorú, megtört szívű özvegyaszszony. Férje ura, jó Nagy Lajos királyunk a sírba szállt, elvitte a lepra, s a gyász után feldúlta országunkat a ligák harca. A Garai-párt elleni első lázadást még lecsillapította, de miután 1386-ban megölette Kis Károlyt, a felkelők leányával, Máriával együtt elfogták, s ide, Novigradba hurcolták a két megrettent asszonyt. Ruhát hímzett Erzsébet és Mária, miseruhát, s nehéz sóhajjal lesték az öblöt, feltűnik-e végre Zsigmond, Mária férje, a szabadító. Készült a palást, telt a hímzés, múltak a napok, nőtt a rabság, s nőtt a csönd. Amikor már odalett minden remény, feltűntek végre azok a hajók. Egymás nyakába borult anya és leánya – de csak egyetlen pillanatig tartott ez a boldogság. A felkelők rájuk törtek, Erzsébet nyakába kötelet vetettek, s megfojtották, vadul, kegyetlenül, mint valami kiszolgáltatott állatot. Ezt az öblöt látta utoljára a magyar királyné, s talán csak azért imádkozott, hogy leánya, Mária megszabaduljon. Meghallgatta a haldokló imáját az Isten, s Máriát még élve hozta ki Zsigmond királyunk a novigradi várból. Hanem abból a bánattal hímzett miseruhából legenda lett – s az a legenda fennmaradt egészen máig, holott a mi korunk legelőször is a legendákat öli meg, s csak aztán az embereket, mert így kegyetlenebb a sorrend. Novigrad templomába került a hímzett palást, s a hívek számon tartották az évszázadok során, hogy kinek a keze munkáját őrzi a ruha, amelyben Istenükkel beszélget a pap. Novigrad mostani papja is előhozta nekünk a palástot. Persze ez már nem az eredeti, csak egy apró darabka maradt meg a régiből, azt bele is varrták az újba. De nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy számon tartják itt az évszázadokat, s megköveteli a falu, hogy jeles napokon ebben a ruhában misézzen a papja. A pap, aki így fogalmazott: „A mi királyunk, a mi királynénk.” Ez a „mi” – ez a megmaradás. Hiába lőtték szét a szerbek a falucskát, a templomot, hiába halt meg kétezer ember – ez itt akkor is Róma hite, Róma igéje, és Európa, és széttéphetetlen közös múlt. Közünk van Novigrad horvátjaihoz is. Hát nézzétek a harangozót! A kötél egyik végén az égbekiáltó panasz, a másikon meg ott az Isten... Ameddig van legenda, és van harangszó, addig vagyunk – és gondolnunk kell egymásra, és az örökségre, amelyet egy magyar királyné hagyott reánk! Az imént a szörnyű kórban elhunyt Lajos királyunkról esett szó – emlékezzünk most az ereje teljében lévő férfiúra, a rettentő hadvezérre, arra a Nagy Lajosra, aki Toldi Miklóst vitézévé fogadta! Zárában még az a király járt. Az a király, aki Capuánál szétverte a nápolyiakat, bevette Aversát, s a főtéren végeztette ki Durazzói Károly herceget – az a király, akit megmentőjeként fogadott Zára népe. Mert 1358-ban Nagy Lajos döntő győzelmet aratott Velence felett. Ebben a kikötőben horgonyzott Lajos büszke hajóhada – s partra szállt a király, s indult a Szent Ferenc nevét viselő templom sekrestyéjébe, megkötni a békét. Izgultak módfelett a szelíd, halk szavú ferences barátok. Egymásnak szaladtak sokszor a békés, a világról semmit sem tudó kerengőben, elkészítették a legpompásabb vacsorát, ami csak tőlük kitellett, és csapra verték a pince legtitkosabb, legkisebb hordóját is, amelyet talán magának Jézus urunknak tettek félre, a feltámadás alkalmára. De hát hogyne verték volna csapra? A feltámadás csak odébb van kicsit, míg odabent egy magyar király diktálja a kemény, megalázó békét a velencei dózsénak! Ebben a békében a dózse örökre lemondott a Horvátország és Dalmácia hercege címről – és fizetett is, mint a katonatiszt. Nagy Lajos pedig hajóra szállt, és indult, hogy háborúzzon tovább, szerteszét, a fél Európával. Nem messze a derék ferencesek kolostorától még egy magyar király emlékét őrzi Zára. Mégpedig Könyves Kálmán királyunkét. Szent László Álmos herceget tette meg Horvátország királyává, Kálmánt pedig papi pályára adta. Aztán mégse úgy lett, mert 1096-ban Kálmán fejére került István koronája. Oda került akkor is, ha a krónika szerint Kálmán „testalkatára nézve hitvány volt, de ravasz és tanulékony, borzas, szőrös, vaksi, púpos, sánta volt, és selypített”. Valószínű azonban, hogy ezt a jellemzést az Álmos-pártiak hagyományozták az örökkévalóságra – az pedig bizonyosság, hogy a zárai Szent Mária-templom harangtornyát Kálmán királyunk építtette. Beengedtek bennünket a toronyba a szent életű apácák – nem volt könnyű, merthogy férfi nem lépheti át zárdájuk küszöbét –, így láthattuk a feliratot: „Rex Collomannus”, vagyis Kálmán király. Dőreség volna tagadni, jólesik ilyen feliratokat nézni, ennyire távol a maradék hazától. A menekülő király Halál, romok, pusztulás. Egyetlen vérbe borult nap, egyetlen velőtrázó sikoltás – azután a csend. A történelmünkből oly jól ismert hősies, de hiábavaló áldozat csendje, ami után nem marad más, mint a földbe kapart remény, az anyanyelv s a mindig csak halálban termőre forduló összetartozás konoksága. És földre szegezett tekintet, összeszorított állkapocs, a „mégis meg kell maradni” messzi keletről, sámántüzek mellől hozott ősi, pogány vallása, amelyre szép halottaink mellén ülő varjak károgják az áment. Huszonötezer halott a csatatéren. IV. Béla királyunk menekül, s csak Trau városa nyújt majd neki menedéket, odalent délen, a dalmát tengerparton. Ez a hordaléka 1241. április 11-nek, a szörnyű napnak, amelyen a Magyar Királyság torkát Batu kán vad hordája vasmarokkal megszorította a Muhi pusztán. Hosszú, viszontagságos út után jut el a menekülő király Klissza várába. Éjszaka, kilátástalan vaksötétben egy szál gyertya világít csupán, s a király levelet ír a pápának. „Kérjük Atyaságtokat, engedje szívéig hatolni a bilincsbe vertek sóhajait, a gyászoló özvegyek, árvák és kisdedek zokogását, és hogy a Magyarországon újonnan beplántált egyház iránti buzgóság nyomorultul tövestül ki ne gyomláltassék, minél gyorsabban küldjön Magyarországra olyan harcosokat, akik tudják, akarják és képesek velünk (...) együtt Istenért magukat falként odavetni (...), különben Krisztus nevének emlékezete (...) eltöröltetik...” De segítség nem érkezik, sem pedig ígéret. Uramisten, mire gondolhat egy király, egy férfi, egy lovag, kinek feldúlták országát, legyilkolták népét, kit cserbenhagyott mindenki, s csak jajveszékelés, halálhörgés visszhangzik álomtalan agyában, minden álomtalan éjszakán?! Apróságokra, nyilván. Ilyesmik csak tragédia idején ötlenek fel vagy a végső megsemmisülés küszöbén. Néhány kedves, régi arc, kedves, régi emlék, hajdanvolt, meleg szoba, egy szép bútor talán vagy egy öreg kilincs, sikeres vadászat, rég nem ízlelt, kedvenc étel – s a gyermekek mosolya. Két gyermek nem mosolygott soha többé. Katalin és Margit királylányok itt, Klissza várában hunyták le örökre szemüket, 1242. március 13-án, amikor a néma délután lassan beleszeretett a közeledő estébe. Nézte Béla király azt a néma délutánt, mögötte a fenséges tengert és Trau városát – és feladta akkor, majdnem. Csak hát egy király nem adhatja fel. Mert akkor nem lenne többé semmi bizonyosság. Elmenekült inkább Béla, elvitte maradék családját, maradék háznépét, maradék életét s maradék reményét Trau városába. Éppen jókor. A tatárok Kádán vezetésével napokig ostromolták Klisszát, csak amikor megtudták, hogy a király elmenekült, akkor takarodtak el a falak alól, és levágtattak a traui partokra. Béla a királynét és alig hároméves István fiát hajóra költöztette minden kincsével, s a biztonságos tengerre küldte őket. Maga pedig egy csónakban evezve nézett farkasszemet a kutyafejű tatárokkal, s várta, miképpen fog beteljesedni sorsa. Kádán nem tudta megadásra bírni Trau városát. Felkerekedett hát, és az Adria mentén dél felé haladva elhagyta Magyarországot. Trau városa, amely 1180-tól egészen 1322-ig a magyar királyok fennhatósága alatt állt, megvédte királyát – s ezzel talán megvédte magát a Magyar Királyságot. Nem feledheti ezt a vándor, ha sorsa vagy akár csak jókedve miatt idevetődik, ezek közé az öreg falak közé. A város pedig nem is hagyja, hogy a közös múltat elfeledjük. Legfőbb ékessége, a Szent Lőrinc-katedrális igencsak emlékeztet a jó öreg jáki templomunkra. Talán azért, mert építtetője, Treguanus püspök éppen Magyarországról került Dalmáciába. A kikötő végében pedig büszkén emelkedik a Kamerlengo-erőd, a velenceiek építtette erős bástya, amelyet Nagy Lajos vívott meg sikerrel, amikor a félelmetes hatalmú városállamot hódoltatta. Istenek sorsa Apróságokon múlik olykor a csoda. Diocletianust, a derék katonacsászárt kiadós, makacs csúz kínozta – hja, kérem, a sok háborúskodás, földön hálás, köd meg miegymás megbosszulja magát –, visszavonult hát az uralkodó, s mert az ember azért mégiscsak szentimentális, oda szeret visszavonulni, ahol született. Hát még ha pompás kénes források állnak rendelkezésre, amelyek enyhítik a gonosz fájdalmakat! Így történt, hogy Diocletianus Spalatóban építtette fel öregkori rezidenciáját, s mert bölcs és előrelátó az ember, főleg, ha teheti, hát mindjárt megépíttette a mauzóleumát is, mert soha nem árt idejében gondoskodni az örökkévalóságról! S mert hiú az ember, főleg, ha császár, hát mauzóleumát különös gonddal terveztette meg Diocletianus. Szfinx őrizte a halott békéjét, s minden úgy lett megálmodva, hogy jusson tisztelet Róma összes, nagy rahedli istenének. Csak egyvalamivel nem számolt a derék császár. Azzal, hogy a legnagyobb birodalmakat is megdöntheti a természet vagy egy új ideológia. Ez lett Róma sorsa is. Győztek a keresztények, győzött az egy igaz Isten – s a nagy keresztényüldöző mauzóleumából Szent Dujmo katedrálisa lett. Elvitték sírját, s az oszlopsorok közé körben keresztény papok s vértanúk sírhelyei kerültek. A bejárat felett pedig, dísztelen, egyszerű kőkoporsóban nyugszik IV. Béla királyunk Klisszában elhunyt két leánya, Katalin és Margit. Talán elbeszélgetnek odaát az öreg császárral – biztosan sok vitájuk akad, még akkor is, ha a végső bizonyosságot tudják már mindannyian. A dóm melletti harangtorony sem létezne magyar uralkodók nélkül. Építését még Magyarországi Mária kezdte el, s szent emlékezetű Károly Róbert királyunk hitvese, Erzsébet folytatta a művet. Domborművek örökítették meg a toronyépíttető magyar uralkodókat s családtagjaikat. Aztán Velence elfoglalta Spalatót, s az új urak azzal kezdték, amivel minden hódító és elmebeteg, gazember diktátor: a múlt eltüntetésével. Egyszerűen leverték a magyar királyok domborműveit, tudva, ameddig van emlék, van múlt, van hagyomány, addig nincs győzelem – nincs sehol a legyőzöttek kilátástalan, néma csendje. Jól ismerjük ezt – s talán nem hagyjuk soha többé a múltunkat elhordani. Ne feledjük: Diocletianus minden éjjel sétál egyet hajdanvolt palotája falai között. S ez akkor is így van, ha senki sem látja ma már, csak a szegény garabon-ciások. Azért tényleg minden jó valamire. Ha a Jóisten nem teremt avarokat, akkor nincs ki elzavarja Epidaurosz görögjeit Cavtatból, és akkor Epidaurosz görögjeinek eszük ágában sincs várost alapítani egy kopár, büdös sziklaszirten. Szóval, ha nincsenek avarok, akkor nincsen Raguza. Ha nincsen Raguza – akkor egy csodával kevesebb. Akkor északra csak a vad, kiszámíthatatlan Bosznia van, délre pedig a „háborúba ájult Szerbia”. Az örök Balkán, az örök halál. Raguzában lehetne élni. Egy öreg kikötői házban, teraszon ülve, erős, férfias boroktól mosolyogva, sok gyerekkel, még több unokával, furcsa, illatos sajtokkal körülvéve, megadva a módját ételnek, italnak, délutáni szunyókálásnak. Igen, rá kellene tenni a maradék életet a tenger és a történelem meséire! Bátornak kellene lenni a „hiábavalóságok” tiszteletében! Mert kevés fontosabb van ma, mint ez a hiábavalóság. Kevés fontosabb van ma, mint néhány megmaradt középkori város. Kevés fontosabb van, mint Raguza. Mondjuk így, „Raguza”, s mosolyogjunk hozzá, cinkosan, kajánul! Aztán meg miért érezzük magunkat otthonosan egy középkori városban? Falaktól körülvéve, szűk sikátorok között, s a templomok árnyékában, ahol minduntalan ránk dörmög az Isten? „Szépen könyörgök, segíts rajtam, Szent Balázs!” Aranyos, drága Babitsunkon nem segítettél – segíts hát most! Mondd el, mit veszítettünk, mióta Isten helyébe képzeljük magunkat, mióta azt hisszük, mindent tudunk – amióta elfelejtjük falakkal körülvenni városainkat?! Mit veszítünk minden napon a szédítő fejlődéssel? Hová lettek kételyeink, hová alázatunk, hová lettek a szerzetesek, akik gyógyszereket főztek a sötét laboratóriu-mok mélyén, aztán sétálgattak a kerengőn, s tudták a titkot, amire mi már kíváncsiak sem vagyunk? Mondd, találkozol-e olykor Szent László királyunkkal, kinek karcsontját őrzi itt ez az ereklye? Mit gondol most mirólunk a jó lovag? ”Szépen könyörgök, segíts rajtam, Szent Balázs!” Hadd tudjam én mindig azt mondani, „Raguza”, s tudjak hozzá mindig mosolyogni, cinkosan, kajánul, s tudhassa majd az unokám is, mi lapul a szép szó mögött! Csak bölcsesség kell hozzá, végtelen – s talán egy kicsi szerencse. Meg még egy autópálya. S hogy a határ igazából ne is legyen. Odafent Magyarország, idelent Horvátország, s benn