315gy is lehet...

Lehetett vagy tíz éve, egy átmulatott éjszaka után Balatonföldváron, amikor neves író barátommal és szintén neves rádiós kollégámmal lementünk a szálloda presszójába meginni egy ébresztőt. Író barátom volt a bálanya, aki két hete mindennapos vendég volt, és mindhármunknak kért egy melange-ot. Már ki véltem hallani a kávéfőző sercegő gőzhangját, amikor a bájos pultoslányka három konyakot rakott elénk. A meglepetéstől szólni sem tudtam, hogy nem kávé az ébresztő, mire rádiós kollégám máris reagált és nevetve mondta: ja, hát ezt így is lehet mondani! Azóta nem ment ki a fejemből az Így is lehet. Pilhál György, Galsai Dániel, Ugró Miklós és jómagam megpróbálunk hétről hétre meglepetéssel, kis humorral, hétköznapi történésekkel szolgálni olvasóinknak, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy olyan kis, apró, de fontos ügyeket írnánk meg, amelyekről ritkábban szólunk, naponta belebotlunk, de mindannyiunkat piszkálnak vagy akár örömet is okozhatnak. Mindezt nem hosszan tennénk, olvasása mindössze hatvan másodpercig tartana, ha egy-két másodperccel kevesebbet vagy többet írnánk, nézzék el nekünk, mert bennünket is olykor az indulat vezérel. S ugye az indulatnak sokszor nem lehet parancsolni. Öröm, bánat, bosszúság. Most éppen az bosszant, hogy hónapok óta délelőttönként hosszú sorok kígyóznak a Stefánia úton a német nagykövetség előtt. Nem kenyérre várnak, hanem vízumra azok a fiatalok, középkorúak, akik Németországban szeretnének tanulni, egyetemre járni vagy dolgozni. Az egyik hosszú sorban állnak a külföldiek, főleg a szerbek, románok, albánok, a másik, kétszer olyan hosszú sorban a magyarok várják a bebocsáttatást. Engem most a magyarok érdekelnek. Ha el lehetne egyszerre intézni, nem is lenne baj. A mindenfajta igazolással, erkölcsi bizonyítvánnyal felszerelkezett várakozók, ha szerencsések, három óra múltán be is jutnak a zord ügyintézőhöz, aki közli, hogy egy hónap után értesítést kapnak, akkor lehet hozni az útlevelet. Miután egy hónap múlva a kedvező értesítéssel megjelenik a delikvens – sokan vidékről –, és újabb háromórás sorban állás után jut el az ablakhoz, akkor még mindig nem pecsételik be az útlevélbe a vízumot, hanem kap egy számot, hogy három óra múltán jöjjön vissza, ismét egy kis sorban állással, de megkapja az engedélyt. A vízum persze sokaknak csak három hónapig érvényes. S aki egy évre vállal munkát vagy továbbtanulást, az három hónap múlva újrakezdheti az egészet elölről. Így is lehet – mondhatnánk –, de én azt mondanám, nem jó ez így. Bár megyünk Európába, de ez a módszer a Kádár–Honecker korszakra emlékeztet. Becsületes, dolgos, szabad polgárokat aláznak meg. Csak emlékeztetőül: tíz évvel ezelőtt mi tártuk ki Kelet-Európa előtt a nyugat felé néző kapukat, a keletnémetek csak tőlünk távozhattak a szabad világba. A Varsói Szerződés, a KGST a mi kezdeményezésünkkel szűnt meg. Félek, hogy megint végvár leszünk. Az osztrák–magyar határnál, az osztrák oldalon már készül az új, szuperbiztos technikával felszerelt megfigyelőrendszer, a mindent átlátó határzár. Remélem, nem mielőlünk zárnak valamit. Igaz, így is lehet...