A Hegyvidék és Szlavónia

Valamikor a messzi, és mindenféle bajjal, főleg hódító törökkel terhes XVI. században Habsburg Károly főherceg felébredt egy reggel, és ahogy volt, főhercegi pizsamában meg főhercegi álommal a szemében odaállt a nagy térkép elé. – Nini! – mondta a derék Habsburg –, de hiszen itt, a Kupa folyó partján még nincsen város!Aztán megreggelizett, és megalapította Károlyvárost, vagyis Karlovacot. Ez úgy nézett ki, hogy reggeli után bekérette a kancellárt, és közölte, hogy legyen ott egy város, aztán jött egy rakás jobbágy, inaszakadtáig dolgozott, és lett város. A város mellett pedig volt vár, abba beleültek a Frangepánok, aztán hajrá!, lehetett farkasszemet nézni a törökkel majd két évszázadig. A tengerparttól a Kupa folyón át a Duna mentén, egészen föl, Erdélyig. Lehetett farkasszemet nézni, csatázni, párbajt vívni, egymás asszonyait megerőszakolni, csinos fejeket lándzsahegyre tűzni, két csata között jóféle ökröt sütni, és kóstolgatni a mézízű sörbetet. Így ment ez, hiába, no, vidám egy élet volt, bele is haltak néhány százezren. Így teltek a napok a karlovaci várban is, ahol a Frangepánok parancsoltak, meg a szomszédban, Ozaljban is, ahol a Zrínyiek voltak az urak. A Zrínyiek – akik csupa arany betűvel írták be nevüket a magyar történelembe.Lerombolt várAztán, amikor egy kis szünet támadt a törökkel vívott háborúskodásban, mindjárt a föllázadt parasztok ellen kellett hadba indulniuk a derék uraknak. 1572 végén például Gubec Máté húszezer rettenetes, éhes és halálra szánt rongyosa ellen. Stubica környékén táborozott a rongyosok főserege, és itt, Stubicke Toplicén, e körül a fa körül esküdtek meg ők, megesküdtek a szabadságra. Komoly dolog az ilyen eskü mindenkor, de különösen akkor, amikor tudja mindenki, ha elbukik az ügy, nincs más, csak kínhalál. De van olyan élet, amelynél a kínhalál is jobb. Ezért esküdtek azok a férfiak, és választották vezérükké Gubec Mátét. Aztán úgy jártak ők, a halálra szánt rongyosok, ahogy elkerülhetetlen volt abban a korban. Tahy főkapitány uram vezetésével ellenük mentek az urak seregei, és bár sokat és nagyon tud ölni a kiegyenesített kasza, győzni azzal nem lehet. 1573. február 17-én szétverték a paraszthadat, Gubec Mátét pedig Zágrábba hurcolták. Jobb lett volna neki, ha ott esik el, a csatamezőn. Mert így ugyanaz a sors várt rá, mint a lófő székely Dózsa Györgyre. Tüzes trónra ültették Zágráb főterén, fejére tüzes vaskoronát húztak, tüzes fogókkal tépték szét a testét, majd levágott fején a varjak híztak kövérré. Jó, ha ezt megjegyezzük, mert hát azt tanították sokáig, hogy Dózsa kivégzését az ördögien kegyetlen és gonosz Szapolyai János eszelte ki. Dehogyis eszelte! Akkor így bűnhődtek azok, akik uruk ellen lázadtak. A kegyetlenségről pedig ez a mi felvilágosult, büszke, soha nem látott fejlődést megélt századunk is tudna mesélni, ezeregy éjszakán át is akár. De emlékezzünk meg arról a Tahy Ferencről is, aki leverte parasztjait, emlékezzünk meg róla, mert elsősorban ő volt a lázadás okozója. A Zágrábot védő Podsused várában élt a magyar főúr, és nehéz lenne visszafogottnak bélyegezni azt az életet. Nagytermészetű ember lehetett Tahy, mivel jobbágyainak szemrevalóbb leányait előszeretettel megerőszakolta. Aztán úgy gondolta, a parasztnak nem nagyon kell enni, ha pedig mégis, akkor csak penészes, rothadt gabonát. Borból sokat megivott egymaga, ami meg pimpós lett, annak megvásárlására kötelezte a föld népét, méghozzá igen magas áron. Hát ezért tört ki a lázadás. Tahy várát lerombolta Gubec Máté, azóta sem épült újjá, mementóként hirdeti egy magyar főúr kegyetlenségét. Azért jó lesz vigyázni, nehogy azt higgyük véletlenül, minden magyar főúr kegyetlen gazember volt, sőt, hogy az urak úgy általában ördögtől való senkiháziak, mert még azt találja gondolni az utókor, hogy marxista szemináriumra gyűltünk össze itten. Ugorjunk is át gyorsan Sisakra! Vagy mondjuk úgy inkább: Sziszekre. Emeljünk süveget egy másik magyar főúr előtt! Nagyon sokuk, a többségük megérdemli az illendő süvegelést. Kerek tornyos, büszke vízivár áll Sziszeken, a vén Száva partján. Így, ilyen büszkén állott 1593. június 22-én is, amikor Hasszán érkezett meg a falai alá. Hasszán boszniai pasa már két éve fosztogatta akkor Horvátországot, és mérhetetlen elbizakodottságában úgy gondolta, Sziszeket is beveszi majd egy csapásra, beveszi, védőit kardélre hányja, a kincseket elhurcolja, s ha Sziszek elesik, akkor nyitva áll az út Zágráb felé. Jól számolt Hasszán, csak egyet felejtett el: Sziszeket Erdődy Tamás magyar úr védi, és Erdődy Tamás egészen másképpen képzelte a jövőt. Szörnyű harc dúlt azon a forró nyári napon, és mire a nap lehanyatlott, szétverve menekültek a pasa vad janicsárjai, ő maga pedig holtan feküdt a csatatéren. Állt Erdődy Tamás a vára fokán, köszönte Istennek a fényes győzelmet, aztán áldomást ittak a szép magyar leventék, és nem is sejtették, hogyan is sejthették volna, hogy ezzel a fényes győzelemmel kezdődik a tizenöt éves háború, amely annyi szenvedést, annyi halált hoz majd, s amely nemsokára elviszi Balassi Bálintunkat is, odafent Esztergomnál. Nem sejtették a leventék, ők csak büszkék voltak és boldogok – joggal. És Horvátország volt a legboldogabb, mert akkor, azon a napon Erdődy Tamás megakadályozta, hogy Zágráb és az ország nyugati fele hódoltsági terület legyen. Nohát, ha Sziszeken összenőtt történelmünk a horvátokéval, akkor Varasdon már egyenesen sziámi ikrek lettünk! Szép, öreg barokk város ez a Varasd. Olyasféle, ahová szívesen viszszavonulna az ember, amikor közelednek az utolsó évek, közeledik a bölcsesség, s elég már egy kiadós séta is a lassú délutánban, merthogy elfogyott rég a világ mondanivalója. Ezekben az öreg barokk városokban szokott jóban lenni az emberfia tejessel, cipésszel, pékkel, örök életű, kedves kutyával, törleszkedő, kiismerhetetlen macskával, ilyen helyeken szokik öszsze nagyon az öreg legény a gyerekkel, a szomszédéval, akinek aztán mesél csuda történeteket, amelyeknek a fele igaz, a másik fele nem, de ahogy múlik az idő, egyre jobban összekeveredik, hogy melyik fél melyik. Olyan nagyon kedves városka ez! Ahol a Furfangos Cintulák élnek, és a kicsi bolt sincs közelebb, mint a temető. Esküvőről, halálról, új ruháról, kiadós nátháról hosszan beszél a nép, és semmi sem marad titokban. Tyúkpörökben merül ki az emberi gonoszság, és olykor az Isten is megiszik itt egy pohárka bort, jó üveg finom savanyúvízzel.TestvérharcA drága Krúdy Gyula bácsi szokott vacsorálni ilyen városkákban, és azoknál a vacsoráknál sokkal többet nem is igen lehet elvárni a sorstól. Hát ennyi csak, amit érdemes említeni Varasdról. No és persze a várat. Ennél a várnál történt valami két Árpád-házi királyunk között. III. Béla királyunk még életében királlyá koronázta egyik fiát, Imrét, akit aztán élete alkonyán kinevezett a horvátországi báni kormányzat élére. Aztán meghalt az öreg király, ők is meg szoktak halni többnyire, a királyok. S ahogy meghalt, mindjárt elkezdődött a viszály két fia, Imre és András herceg között. Mert hát András úgy gondolta, mégiscsak ő lenne jobb királynak, s mert így gondolta, fegyverrel támadt bátyjára. Változó szerencsével folyt a testvérharc, amikor is 1203-ban itt, Varasdnál végső összecsapásra készült a két testvér. Valahol a vár körül táborozott András, a trónkövetelő, és esteledett, és szóltak a tücskök, és a reggelt várta a két sereg, amely majd elhozza a halált és a győzelmet is valakinek, a győzelmet, amelyet csak halálért árulnak mindig, mégsem tűnik drágának. És akkor Imre király egyszer csak megjelent testvére táborában. Fegyvertelen volt a király, csak egy pálcát tartott kezében. Felugráltak akkor András katonái, és készültek lerohanni, lekaszabolni a közeledőt. Imre megállt a tábor közepén, s pálcáját felemelve dörgő hangon így kiáltott: – Meglátom, ki mer kezet emelni István király vérére! És lehanyatlottak akkor a fegyvert tartó kezek, és térdre borultak a katonák, mert igen, István király vére szent és sérthetetlen. Imre pedig kézen fogta akkor Andrást, kivezette a lázadót saját táborából, és Esztergomban börtönbe, nehéz rabságba vetette. Ezt is látta Varasd, az öreg, bölcs város. Nagy boldogság lehet ilyet látni, látni, megélni az időt, amikor még volt olyan, ami szent és sérthetetlen. Zágráb nem kicsi, nem is túl kedves – Zágráb főváros, és ezért méltósága van. S ha erre jár a garabonciás, első útja a Szent István-székesegyházhoz kell hogy vezessen. Jó érzés, hogy egy másik ország fővárosának legnagyobb templomát a mi szent királyunkról nevezték el. Zágráb első székesegyházát Szent László királyunk emeltette, 1241-ben készült el, s ahogy az utolsó mester letette a vakolókanalat, megjött a tatár, és porig rombolta az Isten házát. Századok teltek el, amíg újra felépült a szerencsétlen sorsú templom, de a századok alatt csak sokasodtak benne a magyar emlékek. Odabent, a mély csöndű sekrestyében az építtető, Szent László koronázási palástját őrzik. Belegondolni is nehéz, belegondolni is fáj, hogy ezt a palástot viselte a szent király, amikor István koronáját a fejére tették. A hatalmas templom belsejében pedig a legfelületesebb szemlélő is megilletődve áll, mert bárhová néz, magyar történelem emlékeztet az örök megmaradásra. A főoltárt itt is Szent István és Szent László vigyázza. Megnyugtató látni, hogy ők ketten néznek le, mindjárt az Úr mellől Jellasicsra, a horvát bánra, aki ellenünk támadt, majd előlünk futott, s most itt nyugszik, két hatalmas magyar király lábainál. De itt van eltemetve Erdődy Tamás, a sziszeki győző is, a hős, akinek maradék függetlenségüket köszönhetik a derék horvátok, s meg is adták az illő végtisztességet az őket megvédő magyar úrnak. Aztán Bécsújhelyről idehozták, és a templom falába helyezték a kivégzett Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc földi maradványait is. De van azért valami Zágráb székesegyházában, ami nagyon horvát. A főkaputól jobbra óhorvát, glagolita írás köszönti a látogatót. És ez bizonyíték arra, mennyire nem kell félni a régi írásoktól. Üzenet ez azoknak, akik mindjárt veszélyt szimatolnak, és ördögöt kiáltanak egy székely rovásírás láttán. Hja, az emberi butaság olykor tényleg határtalan!A hős dédunokájaNehéz lenne Zágrábban elfelejteni, hogy Kálmán királlyal 1102-ben elkezdődik a magyar–horvát perszonálunió. Hiszen Zágráb városa két részből áll, s mindkettő magyar vonatkozású. A város egyik fele a Kaptol, vagyis a Káptalan-domb, ahol Szent László az első székesegyházat emeltette, és a várost püspöki székhellyé tette. Itt laktak a papok, egyházi méltóságok, míg tőszomszédságukban, a Gric negyedben éltek a derék iparosok és még derekabb nemesek. A Kaptol és a Gric gyakran keveredett összetűzésbe, először akkor, amikor a grici iparosok és nemesek a nápolyi Anjouk fejére kívánták tenni a magyar koronát, míg a Kaptol az utolsó Árpád-házi király, III. András mellé állt. Aztán megismétlődött a viszály Mohács után is, amikor az iparosok Ferdinándot, míg a papok Szapolyai Jánost kívánták királyuknak. Aztán jött egy tűzvész, elpusztult minden, csak egy Fekete Mária-szobor maradt épségben. Kiegyezett a két városrész a bajban, s azóta egyként zarándokolnak a kegyhelyhez, amely változatlanul itt áll, a kőkapu boltíve alatt. Volt egy férfi egyszer, amikor még voltak ilyen férfiak. Legszebb ruháját magára öltve, zsebében aranyakkal s a reá bízott vár kulcsaival rontott ki a rommá lőtt Szigetvárról, mert úgy érezte, ez a kötelessége, úgy érezte, ezt kell tennie hazájáért, Istenéért és népéért. Zrínyi Miklós volt az a férfi – s Csáktornya a Zrínyiek ősi fészke. Pedig Csák Demeter palatínus emeltetett itt várat valamikor az 1200-as években, amikor a Zrínyiek még a messzi tengerparton éltek mint boldog és gondtalan vegliai grófok, és nem beszéltek egy szót sem magyarul. Aztán 1546-ban került a birtokukba ez a vidék, a várral együtt, és jött a szigetvári hős, és meghalt Magyarországért. De előtte még erős, büszke várrá tette Csáktornyát, mert erős, büszke vár illik egy ilyen családhoz, az ilyen férfiakhoz. A szigetvári hős dédunokája pedig, a másik Zrínyi Miklós innen vezette dicsőséges hadjáratait a török ellen, s olyannyira tanulta meg nyelvünket, hogy megírta minekünk a Szigeti veszedelmet és a Török áfium ellen való orvosságot. Aztán vadászni indult a költő-hadvezér egy reggel, összekürtölte kedves embereit, legszebb szelindekjeit, felpattant jó hóka lova hátára, és hajrá!, irány a kursevaci erdő! 1664. november 18. volt akkor, hűvös, ködös, barátságtalan reggel – és ő az estét már nem érte meg. Ő, aki túlélt minden véres csatát. Ő, aki minden lehetett volna. Egy sebzett vadkant vett üldözőbe, ment a sűrűbe a véres csapáson, s akin nem fogott kard, nem fogott golyó, megölte azt egy dühödt, fájdalmában őrjöngő vadállat. Kifürkészhetetlenek az ég útjai. S alig hét esztendő múlva Bécsújhelyen porba hullt Zrínyi Péter feje, s kihalt ővele férfiágon a nagy család. Már csak Csáktornya falai őrzik szent emléküket, ezek a falak – és egy nép emlékezete. Ennél nagyobb dolog pedig nem történhet senkivel sem, mert ez csak a legnagyobbaknak jár. Túl vagyunk egy piszkos háborún – túl van rajta Szentlászló is. Pőrén, szemérmetlenül tárja fel sebeit az Isten háza, a paplak s a sok, gyermekkacajt régen hallott ház. Ahol kicsik játszottak, most névtelen kereszt árválkodik. Mennyivel patetikusabbnak hisszük az életet, mint amilyen valójában! Akik itt maradtak, akik megmaradtak – élnek... Felépítik majd újra a házakat, a templomot, s a gyermekek lassan megtanulnak mást is játszani, mint háborúsdit. Ó, a halál... A halál még sokáig fog vigyorogni a lelkeken és az utcákon – egy orvosság van ellene: a dac. A mégis megmaradás. Akik ittmaradtak, akik megmaradtak, élnek. Nincsen ennél nagyobb pátosz. Ez már himnusz. Az emberé, az örök emberségé, amely a szétlőtt templomok tövében látszik legjobban, ott igazán tapintható, kézzelfogható. Minden helyre rakott cserép, minden betapasztott seb, minden disznó az ólban – ez az örök emberi. Szentlászlóról most minden ima az égbe száll, biztosan... Szentlászló magyarjainak most tudniuk kell, hogy nincsenek egyedül. Soha nem volt nagyobb szükségük erre a hitre, erre a bizonyosságra. Ez a hit, ez a tudás most a megmaradás. Ámen. (A televíziós sorozat harmadik részét ma 16.30-kor sugározza az MTV 1.)