A nagyszerű halál

„S a sírt, hol nemzet sűlyed el, / Népek veszik körül, / S az ember millióinak / Szemében gyászkönny ül.” Vörösmarty Mihály tizenhárom évvel Világos és Arad előtt, 1836-ban, mintha előre látta volna a szabadságharc és forradalom bukását. A Szózat, a hazaszeretetnek, a „jobb kor” eljövetelében reménykedő hitnek, a tragikus, de dicső nemzethalál víziójának ez a megrendítő megfogalmazása 1849 őszén már nem jóslat volt. Megásatott a sír, hol nemzet süllyedt el. Csakhogy a népek millióinak szemében nem ült gyászkönny. Európa, Petőfi szavaival „újra csendes” volt. Bekövetkezett viszont a Szózat egy másik látomása: „Vagy jőni fog, ha jőni kell, / A nagyszerű halál.” Az aradi várban tizenhárom honvédtisztet – egy altábornagyot, tizenegy tábornokot, egy ezredest – végeztek ki, a pesti Neugebaude, az Újépület börtönében pedig agyonlőtték Magyarország első miniszterelnökét, gróf Batthyány Lajost. Október 6. volt, a nagyszerű halál napja. A forradalom bukásának 125. évfordulójára emlékezve mutatták be Gyulán, a Várszínházban, Száraz György drámáját. Címe a Szózatból vétetett: A nagyszerű halál. 1964-ben erről drámát írni, méghozzá úgy, hogy az igazsághoz, és nem a megszépítő legendákhoz ragaszkodva szóljon a darab annak az ősznek az eseményeiről, az előzményekről, s magukról a vértanúhalál előtt álló hősökről – nem volt egyszerű dolog. Száraz ebben a művében azt a pillanatot ragadja meg, amikor a két tragikus dátum, augusztus 13., Világos és október 6., Arad között, a gyulai Wenckheim-kastélyban már az oroszok különös, lovagias fogságában lévő honvédtisztek – Damjanich János, Nagysándor József, Ittebei Kiss Ernő, Leiningen-Westerburg Károly, Poeltenberg Ernő és Lenkey János – még abban bíznak, hogy a cári befolyás megmenti őket a hadbíróságtól és az ítélettől. S míg arra várnak, milyen döntést hoz a cári futár, felidézik az utolsó hetek, hónapok eseményeit. Dicséretes, hogy a rádió a Bartók adón, október 6-án előásta az achívumból ennek az annak idején Sík Ferenc rendezte, kitűnő előadásnak a felvételét. Aki meghallgatta, másképp néz a százötven évvel ezelőtti tragédiára, többet, pontosabban, szívbemarkolóan személyesebbet tud róla. Ami viszont nem nagyon érthető: vajon miért nem jutott eszébe egyetlen színházunknak sem évtizedek óta, s különösen most az évfordulón, hogy az 1987-ben elhunyt Száraz Györgynek ezt a minden tekintetben kiemelkedő drámáját felújítsa?