időjárás 9°C Brúnó , Renáta 2022. október 6.
logo

Karácsony beismerte, szemétkáosz fenyeget Budapesten

Baloldali csomagmánia

Hegedûs Tamás
1999.10.18. 22:00

Az idei év első fele gazdaságpolitikai vitáktól volt hangos. A szakértők és politikusok vitájában élesen elkülönült két álláspont: az egyik tábor (nevezzük az egyszerűség kedvéért egyensúlypártinak) riasztó jelként értékelte a folyó fizetési mérleg elmúlt év végi, az idei év első hónapjaiban folytatódó megbillenését, illetve az államháztartás hiányának időarányosnál lényegesen nagyobb mértékű teljesülését. A kettős egyensúlytalanság egyidejű növekedését tapasztalva a neoliberális szakirodalom kedvelt axiómáját, az ikerdeficit tételét látták bizonyítva, miszerint a fizetési mérleg hiányáért elsősorban az állami költségvetés túlköltekezése felelős. Márpedig, ha így van, a megoldás egyszerű: költségvetési megszorító (fiskális restrikciós) intézkedéseket kell bevezetni, lehetőleg csomagszerűen, nehogy a „bűnös” túlfogyasztás – importgerjesztő hatása folytán – olyan mértékben lerontsa a fizetési mérleget, hogy az letaszítson minket a „fenntartható növekedés” útjáról. A másik oldal (nevezzük őket növekedéspártinak) azt vallotta: az egyensúly megbillenése ideiglenes, csupán rövidtávú ciklikusságot jelent, amit a legegyszerűbb úgy orvosolni, hogy a gazdaságot mindenféle drasztikus beavatkozás nélkül – finom korrekciókat alkalmazva – hagyjuk növekedni. A folyamatosan, piaci körülmények között növekvő gazdaságban az egyensúlytalanság korrigálódik, az ikerdeficit tételét pedig el lehet felejteni: a nemzetközi összehasonlítások azt mutatják, hogy a gyakorlatban szinte semmilyen statisztikai összefüggést (korrelációt) nem lehet kimutatni a fizetési mérleg és a költségvetés hiányának változása között. A növekedéspárti álláspont elvetette a megszorító „csomagot”, mivel egyrészt a restrikció a növekedés leállását vonná maga után, másrészt az ágazati kapcsolatok mérlegéből kiderül: azok a szférák, amelyeket a költségvetési politikával befolyásolni lehet, igen kevéssé importfüggők, ezért a kiadásaik megnyirbálása nem annyira az importot fogná viszsza, hanem a hazai vállalkozások elé állítana újabb keresleti korlátot. A gazdasági kormányzat a miniszterelnökkel együtt azon az állásponton volt, hogy nem szabad néhány hónap kedvezőtlen adatai alapján „belenyúlni” a gazdaság folyamataiba. Meg kell várni az első fél év végét, és ha a számok első félévi rosszabbodása egy negatív trend kezdetét jelzi, akkor a kormány határozottan lépni fog, de addig nem. Volt is felhördülés a képzeletbeli gazdaságpolitikai parlament többségét képviselő egyensúlypárt soraiban: a kormányt tehetetlenséggel és hazardírozással vádolták. Nem győzték hangsúlyozni, hogy ha másért nem, legalább a nemzetközi pénzügyi körök megnyugtatása miatt tessék már legalább egy kicsi, szinte szimbolikus csomagot összeállítani! („Nem fog nagyon fájni a szuri...”) Volt persze vehemensebb tollforgató is: a piacvezető lap „üzenő-embere” egyenesen darócruhában küldte volna vezekelni gazdasági miniszterünket a külföldi befektetőkhöz, pénzügyminiszterünket pedig kiosztotta azzal, hogy nem a „Mari néninek” kell holmi laza költségvetési osztogatással politizálni. A kutatóintézetek nagy része egyre-másra jelentette meg borúlátó prognózisait: a tőkebeáramlás leáll, a növekedés lelassul, a költségvetés hiánya drámai lesz, a fizetési mérleg drasztikusan felborul. (Az egymásra licitáló apokaliptikus látomások örökös bajnoka természetesen most is az EU volt, amelyről azért jegyezzük meg: kelet-európai „részlegük” egyszemélyes intézmény, egy Bécsben széke-lő szerb szocialista elemző által megtestesítve.) A baloldali ellenzék pártjai és sajtóorgánumai természetesen nem voltak restek lobogtatni az érdekesen egybecsengő hazai és külföldi szakvéleményeket, nem törődve azzal sem, hogy a gazdaságban igenis létező jelenség az önbeteljesítő prófécia. A kormányra óriási nyomás nehezedett, a politikai tét nem kevesebb volt, mint hogy képes-e végigvinni eredeti elképzeléseit, vagy elismeri, hogy mégiscsak az előző koalíció reprezentánsai látják és értelmezik helyesen a világot. Ha belekényszerítik a „csomagpolitikába”, akkor utólag hiteltelenné vált volna a polgári koalíció pártjainak kritikája a Bokros-csomaggal szemben, és újabb megerősítést kapott volna az a liberál-szocialista frázis, miszerint „nincs alternatíva” („na ugye, mi megmondtuk”). A „csomag” üzenete a létező baloldal részéről nem kevesebb lett volna, minthogy lehet, hogy valami történelmi véletlen folytán kiejtettük kezünkből a kormányrudat, de ha ti vagytok a „spiccen”, akkor sem tudtok mást csinálni, mint amit mi tennénk. Márpedig, ha tényleg így lenne, akkor minden parlamenti választás egyszerű politikai szépségversennyé redukálódna. Mint említettem, a nyomás óriási volt, de a miniszterelnök és tárcavezetői ragaszkodtak a nyári adatok bevárásához. Az események őket igazolták. A fizetési mérleg drámai romlása először lelassult, majd elkezdett javulni olyannyira, hogy augusztusban már többlettel zárt (amiből persze megint csak nem lehet elhamarkodottan arra következtetni, hogy elkezdődött a szufficites korszak). A folyó fizetési mérleg részét képező áruforgalmi egyenleg folyamatosan javul, az export-import olló záródik. Az év eleji importtöbbletet amúgy sem a fogyasztási javak „túlfogyasztása” okozta – kivéve a dinamikusan növekedő autóbehozatalt –, hanem a beruházási célú eszközszerzések. A profitrepatriálás mértéke kisebb, mint tavaly, míg a tőkebeáramlás csaknem a duplája az elmúlt évinek. (Ennyit a politikailag „magyarkodó”, gazdaságilag „hezitáló” kormányzás befektetőriasztó hatásáról, ami-ről tanulmányok sora jelent meg a balliberális sajtóban.) Az idegenforgalom a koszovói háború ellenére jobban teljesít, mint 1998-ban. Külföldi eladósodottságunk kis mértékben, de határozottan csökkent. És mi a helyzet az „ikerdeficit” másik felével? Az államháztartási hiány mértéke időarányosan ugyan valóban rendkívül magas, de ezt elsősorban nem a központi költségvetés, hanem a társadalombiztosítási alapok kétszeres mértékű deficitje okozza. Ez viszont korántsem olyan súlyos, ha figyelembe vesszük: a hiány mértékénektervezésekor számba vett vagyoneladásnak még csak töredéke realizálódott, de a többi is rövidesen megtörténik. Arról nem szólva, hogy – az előző kormány alatt beindított – nyugdíjreform következtében a tervezett 1,3 millióval szemben mintegy kétmillió fő választotta a magánnyugdíjpénztárakat, a tervezettnél lényegesen nagyobb bevételkiesést okozva ezzel a tb-kasszának. A központi költségvetés részletes elemzésekor pedig első hallásra érdekes felfedezést tehetünk, mint ahogy arra Oblath Gábor, a Kopint-Datorg kutatási igazgatója kitűnő tanulmányában rámutatott: az év eddigi részében az elsődleges (kamatok és MNB-vel kapcsolatos tételek nélküli) bevételek a tervezettnél is nagyobb mértékben haladták meg az elsődleges kiadásokat. Mivel a költségvetési politikának főként az elsődleges egyenlegre van hatása, a tervezettnél is nagyobb elsődleges többlet kifejezetten szigorú fiskális politikára utal! Mi hát akkor a gond? A válasz első-sorban a kamatterhek nem várt növekedéséből adódik (0,7 helyett 10,3 százalék), amin viszont az ellenzék által követelt fiskális restrikció aligha segített volna. A költségvetést tehát annak ellenére sem jellemzi holmi „fellazulás”, hogy erre bőségesen meglenne a felmentés a délszláv háború, az orosz piacok összeomlása, az árvizek és egyéb természeti csapások formájában. Mindeközben a bruttó hazai termék (GDP) bővülésével mért gazdasági növekedés a térségben kiemelkedő: a féléves 3,6 százalék megelőzi a szlovákiai 2,4 és a lengyel 2,3 százalékos növekedést, de különösen a csehországi 1,9 vagy a román 4,8 százalékos csökkenést. A második negyedéves adat kedvezőbb az első negyedévinél, és a nemzetközi (elsősorban európai uniós, azon belül is a német) konjunktúraváltás alapján okkal feltételezhetjük a további gyorsulást, amivel együtt év végére minden bizonnyal teljesül a négyszázalékos érték. Az infláció csökkenése ugyan megtorpant, de így is a tervezettnél kedvezőbb lesz, éves szinten egy számjegyű. Ezzel egyidőben a foglalkoztatás folyamatosan bővül, a reálbérek érezhetően növekednek. Nem véletlen, hogy korábban pesszimizmusban egymásra licitáló kutatóintézetek sorra korrigálják fölfelé prognózisaikat, amelyek az év végéhez közeledve egyre közelebb érnek a hivatalos kormányzati elképzelésekhez. Oblath Gábor szerint nem volt igazuk a hiánynövekedés miatt „huhogóknak”, bár némi kiigazítás burkoltan – például az infrastrukturális kiadások visszafogásával – megtörtént. Orbán Viktor pedig nem ok nélkül fejtette ki: nem volt igazuk a kormány itthoni ellenzőinek és a Magyarországgal nem szimpatizáló külföldi elemzőknek, akik azt állították, hogy az orosz válság, a koszovói háború és a természeti csapások miatt idén négy százalék alatt marad a magyar gazdaság növekedése. Ezért köszönet jár azoknak, akik pánik, kétségbeesés helyett: dolgoztak. Természetesen azok a feszültségek, amelyek évek óta feszítik a magyar gazdaságot, még a legjobb gazdaságpolitikai irányítás mellett sem oldódnak fel egyik évről a másikra. A lassú reagálásiidőből az is következik, hogy a helyzet most nem annyira jó, mint ahogy a javuló mutatók sugallják, de az első fél évben sem volt olyan rossz, mint amit a „csúnya” számok mutattak. Néhány „mélyfolyamat” alig változott. A magyar gazdaság legfőbb problémája a kettészakítottság: a globális piachoz eredményesen kapcsolódó, többnyire multinacionális cégek egyre markánsabban húzzák felfelé külkereskedelmi és növekedési mutatóinkat, míg a foglalkoztatottak döntő részét alkalmazó vámterületi (belföldi) szektor növekedését tekintve stagnálni, külkereskedelmi egyenlegét tekintve süllyedni látszik évek óta, beleértve a Bokros-kurzust és az azt követő időszakot is. A két szektor között gyenge a kapcsolat, a nagy részben vámszabad területen működő multik csak kismértékben integrálódtak a hazi gazdaságba. Ezen a kettészakítottságon azonban a liberál-szocialista ellenzék által szorgalmazott megszorító politika nemhogy enyhített volna, hanem a magyar vállalkozókat és a költségvetési szektort sújtó hatása miatt tovább szélesítette volna a szakadékot. A felelős polgári kormány stratégiája pedig nem lehet más, mint hogy a nemzeti gazdaságot felzárkóztassa a globális cégek növekedése mögé. A szerző közgazdász, a Kormányzati Stratégiai Elemző Központ munkatársa

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.