Burgenland 226 Nezsideri járás

Íme hát, a Lajta... Semmi különös. Sáros, meredek partú folyócska – az egykori határ. Sáros, meredek partú folyócska – filozófiák, életek, világok középpontja és szétválasztója. Beteg, égő szemű, fonnyadt derekú költők, nyitott ingű forradalmárok, semmit sem tudó, örömtelen filoszok és mindent tudó örömtelen garabonciások ismételték halálukig vagy az örökkévalóságig: „a Lajtán innen és a Lajtán túl...”A Lajtán túl a derék citoyenek kövérkés, takaros városai, virágágyak és fényesre suvickolt életek, a Lajtán innen csupa kaland, csupa harc, csupa dudva, muhar, álombakók, irracionális, misztikus Ázsia, és szabadságvágy és elrabolt földjébe görnyedő paraszt – és néha egy kegyes uralkodó. „Hogy a Megváltó uralkodjék e földön, vágya és álma minden kereszténynek, amióta a Megváltó megjelent... Ám jégszívű Habsburg-császárok, cezaromániás cárok, kishitű Hohenzollern-királyok és cinikus hazugságfejedelmek á la Metternich aligha megfelelő eszközök e vágy teljesítésére. Ama nemes szándékukban, hogy népeiket családfőként kormányozzák, Európából gyerekszobát csináltak, s habár a fenyítésből ítélve szeretetük roppant nagy lehetett, atyai uralkodásuk nem termelt mást, mint hatalmas Oidipusz-komplexust.” Itt, Királyhidán üldögélt a kocsmában a derék Svejk is, kinek lelkében mindannyiunkból van egy darab, s míg fogyott a sör, a legyek leszarták a Ferenc Jóska felséges pofáját, a rekkenő, levegőtlen, fülledt délutánban. S ugyan mit számít Svejk a történelemben? Mit számít Orbán Sándor és Kovács László – két hódmezővásárhelyi magyar ember, akik ezt a feszületet emeltették hatszáz bajtársuk nevében, a Lajtán átívelő öreg fahíd tövében, két világ határán... Nem számít semmit. Vagy mindent. Éppen annyit csak, mint Napóleon és Ferenc József. Mert száz esztendők telnek el majd, s ez a csöndes Krisztus talán itt marad. S akkor már Kovács László és Orbán Sándor neve jelenti egy egész nép szenvedését, egy népét, amely itt maradt bezárva a Lajtán inneni csöndbe és álomtalanságba, ahol a jégszívű Habsburg királyokat és cezaromániás cárokat felváltották a számító, múltrabló gyilkos pártfőtitkárok... Soha annyi kacagó szél nem suhant el a magyar ugar felett, mint őalattuk... Amikor pedig közeledett a vég, a jó „uralkodó” útlevelet adott népének, s elindult a nép, csokoládéért meg jégszekrényért, s Nickelsdorfnál már eszébe sem jutott, hogy ugyanezen a mezőn Jellasics futott százötven éve, Jellasics, a gyáva, futott Bécs felé, nyomában pedig egy ország, amelyik úgy döntött, szabad lesz... Nem jutott eszébe senkinek, talán csak a Trabantokba zárt nagymamáknak, hogy történelem, magyar történelem álmodik ezek mögött a mezők mögött. Történelem, ami a miénk. Ez a legnagyobb kincsünk. Fogjuk meg a kezét, s hagyjuk, hadd meséljen... Legyünk újra gyerekek, üljünk bele ezer esztendő ölébe, s ne szégyelljük még a könnyeinket sem... Szégyenkezzenek azok, akiknek mindez már semmit sem jelent...A mesélő Dévényi-szorosVolt egyszer egy férfi, ki ismerte Ős Kajánt. Nem is merte megismerni azóta senki sem. Dévénynél akart ő betörni új időknek új dalaival – nem engedték neki, csak úgy, ha meghal. Meghalt... De a Dévényi-szoros mesél róla, s még mindenféléről... A szoros egyik felén, a Duna bal partján Pozsony, a jobb parton pedig Hainburg, a kilencszáz esztendős városka, amelyet évszázadok óta vigyáz a „sloszberg” tetejéről a hallgatag, öreg vár... III. Henrik császár adott engedélyt a vár építésére még 1050-ben, a Nürnbergi Nemzetgyűlésben. Aztán eltelt majd százötven esztendő, mire V. Leopold herceg nekilátott végre az igazi építkezésnek – akkor is az Oroszlánszívű Richárdnak összegyűjtött adóból. 1252-ben II. Premysl Ottokár cseh király a vár kápolnájában veszi feleségül Margharetet, majd egy év múlva megszállja Ausztriát és Stájerországot, már úgy néz ki, cseh vezetéssel alakul meg Közép-Európa legnagyobb birodalma, de aztán 1278-ban Morvamezőn odalesz az álom, Habsburg Rudolf leveri a cseheket, Ottokár meghal a csatában, s csaknem a mi Árpád-házunkkal egy időben, 1306-ban kihal a Premysl-dinasztia is. Következik két viszonylag csöndes évszázad, majd szent emlékezetű Mátyás királyunk 1482-ben hadat üzen Frigyes császárnak, és szeptember 30-án, öt hónapi ostrom után beveszi Hainburgot. Mohács után végül török kézre jut a vár – és 1683. július 12-én szörnyűség történik. Odalent a városban, egyetlen délután nyolcezer embert mészárolnak le oszmán vérszomjas janicsárjai Bécs felé menet. Az Ungartoron, a Magyar kapun át lépünk az óvárosba, amelynek közepén ereszkedik le a Duna partjára a Blutgasse, vagyis a Vér utca. Ebben a szűk utcácskában történt az iszonyat... Vér hömpölygött akkor a kanálisban, vért ittak a folyóban az ártatlan halak... Csak néhányan élték túl az öldöklést – de a néhány között ott volt Haydn nagyapja is. Hiába... Odafigyel mindig a Jóisten, még akkor is, amikor érthetetlen a szándéka... ...Miért olyan jó halált játszani egy nyárszagú délutánban? Milyen titkot suttog a száz éve ki nem nyitott ajtó... Kiknek szellemei figyelik a betolakodó idegent odafentről, a bált olyan régen látott ablakok mögül... Talán boldogtalan IV. Béla királyunk fia, Béla herceg les ránk, aki itt, Köpcsényben ülte lakodalmát Premysl Ottokár unokahúgával, Kunigundával... Vagy jó III. András királyunk csatolja éppen vértjét, hiszen ő is itt kötött békét I. Albert Babenbergi herceggel... Még az is lehet, hogy halott törökök vigyázzák lépteinket, akik kétszer is lerombolták, kirabolták, felégették a csöndes falucskát, vagy a csöndes temetőben alvó méla zsidók, kik békességben, nyugalomban éltek az öreg kastély tövében az Esterházyak majd a Batthyányiak alatt... Lehet, hogy fa és inda lett minden halott, ki látta Köpcsény évszázadait, mert mégiscsak muszáj valahogyan örökké élni? Mit rejt a varázsló kertje...? Aztán meg, ki tudná megmondani, boldogabb-e az új kastély? Hiszen kovácsoltvas főkapuja az osztrák–magyar pavilont díszítette az 1900-as párizsi világkiállításon. Herceg Esterházy Pál 1740 és 50 között, engedve a korszellemnek, barokk stílusban varázsolta újjá az épületet, majd 1870-ben megvásárolták a Batthyányiak, és itt kezdte orvosi pályáját dr. Batthyány Strattmann László szemész, a „szegények orvosa”, kinek nevét azóta is áldják, hiszen soha nem fogadott el pénzt az elesettektől, akik felkeresték a halk szavú, csöndes, tiszta szagú és tiszta lelkű doktort... Szebb az új kastély... Szomorúbb a régi... És nagyobb a csöndje... Ezért járják szívesebben elhanyagolt kertjét az időutazók...A Fertő tó „másik” fele...Akik Edelstal, vagyis Nemesvölgy határában pacsirtát hallgatnak a fűben, hanyatt fekve, mert amióta világ a világ, fűben hanyatt fekve illik hallgatni a pacsirtát, s néznek egy magányos, pusztuló tornyot. Ez a megmaradt, árva torony már csak a madaraknak hirdeti az Isten dicsőségét – merthogy valamikor a 16. században az átvonuló török csapatok lerombolták Nemesvölgy középkori templomát. Odahaza is tele vagyunk ilyen tornyokkal... Békésben, Szabolcsban, Hajdúban ott állnak a pusztán, s talán méltóságteljesebb a csöndjük, mint megannyi büszke, épen maradt templomnak. Ki tudja? Lehet, hogy ez csak olyan érzés... Ám ha itt, a pacsirtaszó mögött zene üti meg fülünket, ne csodálkozzunk. Liszt Ferenc nagyapja volt itt a tanító tizenegy éven át, s Liszt Ádám, zeneszerzőnk édesapja is itt született még – tudjuk be ennek azt a furcsa zenét... Jaj de sokáig volt elérhetetlen álom a Fertő tó „másik” fele... Volt idő, amikor még a magyarországi részhez is csak engedéllyel lehetett utazni, olyan nagyon „féltette”, olyan nagyon „védte” polgárait a mindenre figyelő állam... Íme, a Fertő tó másik fele. Nezsider... Semmi különös, így első látásra. Álmos falucska, messze még a szezon, alszanak a csónakházak meg a lacikonyhák – ilyenkor csak egy szomorú asszony bolyong néha az utcákon, Ágnes királyné ő, III. András királyunk özvegye, aki 1308-tól 1310-ig élt itt, a Tábor hegyen álló hajdan büszke várban, amelyből mára ez a kimustrált lakótorony maradt. Mi maradt volna, amikor a török kétszer is, 1529-ben és 1683-ban feldúlta a falut, várastul, házastul, szőlőstül, mindenestül – aztán a kuruc–labanc háborúk idején hol ezek, hol amazok vetettek sarcot és üszköt a Széchenyi-család ezen birtokára. Még jó, hogy ez megmaradt... Ilyen kevésnek is mennyire tud örülni az ember, ennyi keserves évszázad után... Jó vidéki élet, nagy bögre tejek, kakaskukorékolás. Ilyenekről álmodik az ember a Kis Salétrom utca mélyén, és még azt is el tudja képzelni a körfolyosón hazafelé menet, hogy kaszálna, fejne, ganézna, aztán jó cubákot vetne a szelindeknek... Akinek akad egy jó, felesleges cubákja, és vannak még álmai, az hozza ide mind a kettőt Lajtafaluba, keresse meg az út szélén az öreg kastélyt, és kukkantson be a régiségkereskedésbe... Több dologra is alkalmasak az öreg kastélyok. Van, aki esküszik rá, hogy leginkább téeszirodát, istállót, szeméttelepet vagy elmegyógyintézetet kell csinálni belőlük. Aztán olyan is van, aki szerint régiségkereskedést. Lehet, hogy maradinak fogok tűnni, és megszólnak érte, de én ez utóbbira teszek. Hiába no, biztosan bennem van a hiba... Meglátok egy ilyen öreg legényt, akinek falai között előbb Nádasdyak, később pedig Batthyányiak múlatták az időt, viselték a haza gondját, báloztak, szomorkodtak, szeretkeztek, várták az utódot, bűnbe estek cselédlánnyal meg kertészlegénnyel, vagy csak hallgatták, hogyan nő a fű az ősi parkban, lesték a hullócsillagokat és kívántak valamit gyorsan, valami kedves butaságot, mert hullócsillag alatt csak butaságotlehet kívánni nagy hirtelen, etették a kacsákat, kacagtak a bohókás mókusokon, bottal piszkálták a szarvasbogarat, cserebogarat, csigát, csónakáztak az öreg tavon – s tudták, van világ a kastélyon kívül is, s annak rendbetételét mindenki tőlük várja, mert a földbe görnyedt parasztnak csak az életben maradásra, a holnapra van ideje, a jövőre ritkán s borzalommal gondol... Szóval meglátok egy ilyen kastélyt, és mindjárt arra gondolok: – Ejnye, de mennyire jól festene itt egy régiségkereskedés, ha már egyszer nem támaszthatjuk fel sem az itt élt Nádasdyakat, Batthyányiakat – sem azt a kort, amiről hajlamosak vagyunk azt gondolni, jobb volt, de legalább heroikusabb és érdekesebb, mint ez a miénk... Ezért olyan jó a megvénült tárgyak között... Mert sokkal többet tudnak ők mirólunk, mint mi őróluk, s így talán kicsit elszégyelljük magunkat közöttük... Ez pedig már fél siker, ha tudunk még szégyenkezni magunkon... Olyan is volt valamikor, hogy pogány szentély állott Freuenkirchen, vagyis Boldogasszony helyén... Pogány szentély, ahol pogányok áldoztak a termékenység pogány istenasszonyának... Persze, nem tudjuk, mi a pogány igazából, de majd csak kiderül, az utunk legvégén...Síró magyar ferencesekAmi biztos, hogy Jézus odalett a keresztfán, s így odalettek a pogányok is lassacskán... Mindössze 1335 esztendőnek kellett eltelnie a golgotai szenvedés óta, s Boldogasszony már „Zenmaria”, Szűz Mária néven híres búcsújáró helyként szerepel a középkori krónikákban. Szűz Mária szobrához és Szűz Mária képéhez zarándokoltak a jámbor hívek az évszázadok során, s bizonyára jól is tették, ugyanis semmit sem muszáj, csak meghalni, és hinni valamiben... Hársfából faragták Szűz Mária szobrát, egyes tudósok szerint 1240-ben, mások szerint jó száz esztendővel később. Nem tudom, de szerintem nem is számít olyan sokat az a nyomorult száz esztendő... A templom másik híressége Szűz Mária oltárképe, amely az 1529-es török pusztítás után sértetlenül megmaradt. A kép egyedülálló... A szent aszszony összeszorítja fedetlen bal keblét, amelyből tej csorog a gyermek Jézus arcába... Hiába no, csak nem múlott el nyomtalanul az az idő, amikor azok a pogányok imádkoztak itt a termékenység vad, céda Istenéhez... Szóval 1529-ben a vad törökök felégetik az aprócska templomot, amelyben egyedül ez a kép maradt sértetlenül. S az emberek tovább jártak imádkozni a romokhoz, mert érezték, csak a falak lettek oda, a szellem megmaradt. Idejárt a környék népe, imádkozni, vezekelni, könyörögni – majd 1622-ben az akkor még grófi rangban lévő Esterházy-család tulajdona lett a vidék, s nem volt itt más, csak egy nagy pusztaság... Esterházy Pál aztán kastélyt építtetett, letelepítette az embereket, s a grófok nyomán 1659-ben megjelentek az első ferences szerzetesek is, mert a ferences szerzetesek szoktak elsőként érkezni, ők szokták a szent romokat helyreállítani – ők szoktak szenvedni is a hitért. 1680-ban elkészült a régi templom, állt is három esztendeig, majd jött megint a török, és újra felégetett mindent. A ferencesek elrejtették a kegyképet és a kegyszobrot, de addigra már annyian zarándokoltak ide, hogy kicsi lett a régi rom. Ezért aztán I. Leopold engedélyt adott az Esterházyaknak, hogy bazilikát építsenek a romok helyén. 1702-ben szentelték fel az új templomot, ezt, amit most láthatunk. Talán az sem mindegy nekünk, hogy a főoltár jobb oldalán Szent István, bal oldalán pedig Szent László királyunk vigyázza a csöndet. A ferencesek csöndes kolostorában őrzik az építtető, Esterházy Pál festményét, a katalógusban pedig az egykori rendfőnökök nevei között olyanok olvashatók, mint Miskei Félix, Diószeghy Antal, Szunyogh Antal és Mindszenty László... A kolostor kápolnájának menyezetfreskói az ifjú István királyt, Istvánt, fején a Szent Koronával, valamint azt a pillanatot ábrázolják, amikor István Mária oltalmába ajánlja Magyarországot... S még valami: 1921-ben Burgenlandot Ausztriához csatolták... A magyar ferencesek maradtak és sírtak – ám az anschluss után mind elhagyta Freuenkirchent, mert nem voltak hajlandók felvenni a német állampolgárságot... Volt egyszer egy forradalom... A mi forradalmunk... Nincsen arra szó, hogy kicsodák ellen vívtuk, s arra sem, hogy hogyan, milyen nagyszerűen pusztultunk bele... Akkor kezdődött minden, ami e században nekünk nagyszerű volt – akkor ért véget, s kezdődött sok iszonyat... Az a forradalom a mi csodánk, nagyszerűségünk és tisztaságunk – az a forradalom kicsit a világnak szégyene. A világ nem tett értünk semmit, nézte, ahogy Ázsia lerohanja megint Európa fényességes végvárát, ékszerdobozát, aztán a világ lelkiismeret furdalásában megnyitotta kapuit a kétségbeesetten menekülők előtt... Itt, Andaunál tízezrek mentették futva az életüket, mentették, amíg lehetett... „Inkább idegenbe menni, mint az idegen embertől félni”... Ezt gondoljuk mindig végig, amikor eszünkbe jutna feladni vagy elfelejteni mindazt, amit sikerült 1100 esztendő alatt megőriznünk...