Gécsek Tibor a hullámok hátán

Sokáig emlékezetes marad, ahogy tavaly a budapesti atlétikai Európa-bajnokságon több mint negyvenezer nézővel együtt örömmámorban úszva ünnepelte aranyérmét Gécsek Tibor, miként azt is nehéz feledni, ahogy idén a sevillai világbajnokság kalapácsvető-döntője után a dobogóról lemaradva magába roskadva hitetlenkedett. Bár már egy évtizede a világ legjobbjai közé tartozik, pályafutása során a hullámvölgyek és a csúcsok szeszélyesen váltakoznak.– A világbajnokságra egyértelműen esélyesként érkezett, talán éppen ezért is élte meg akkora kudarcként a negyedik helyet. Túltette már magát a történteken? – Nagyon nehéz volt, de hiába töprengek, nem tudok már változtatni semmin. – Sikerült megfejtenie, miért éppen a vébén érte el idei leggyengébb eredményét? – Sok apró körülmény zavart meg, de persze nemcsak engem, hanem másokat is, legfeljebb ők jobban alkalmazkodtak. Arra gondolok, hogy Sevillában késő este volt a döntő, mi pedig délután szoktunk dobni, aztán a védőháló sem a megszokott módon volt felszerelve, és a szektorból nagy területet eltakart, ezért is csapódott neki annyi kalapács a hálónak. Ezt akartam elkerülni, s végül túlzottan is a másik irányba dobtam, az a kísérletem, amelyik igazán jól sikerült, ezért landolt szektoron kívül. A legnagyobb hibát edzőmmel közösen követtem el, amikor a vébé előtt úgy döntöttünk, nem indulok el a Balaton-bajnokságon. Akkor dőlt el a csapat összeállítása, kíváncsiságból elmentem, de nem versenyeztem. Ennél roszszabbat nem is tehettem volna, mert a többieket látva bennem is kialakult a versenyfeszültség, csak éppen nem dobtam ki magamból, hanem bennem dolgozott. – Az idén már egészen korán, májusban nyolcvan méter feletti eredményt ért el. Lehet, hogy elfáradt a szezon végére? – Ha el nem is fáradtam, a vébé után is dobtam nyolcvan felett, de az biztos, hogy az idei legjobbjaimat korábban dobtam. – Jövőre sem lesz könynyebb, hiszen az olimpia szeptemberben kezdődik, akkor, amikor a szezon zárulni szokott. – Ne is mondja. A kalapácsvetés jövőre ráadásul a Grand Prix-műsorban is szerepel, s ezért duplán nehéz súlyozni a versenyek fontossága között. Profi atléták vagyunk, ebből élünk, azaz nem mellékes a nagy viadalokon elérhető pénzdíj. Ugyanakkor természetesen olimpiai bajnok szeretnék lenni, tehát a legjobb formámat szeptember huszonharmadikán kell hoznom, akkor lesz ugyanis az olimpiai döntő napja. – Nagyon sok sikert elért már, de a dobogó tetején csak egyszer, a tavalyi budapesti Európa-bajnokságon állhatott. Ha most valaki az olimpiai ezüstérmet tudná csak garantálni, folytatná a versenyzést Sydneyig? – Ez nagyon nehéz, hiszen a világ legjobb kalapácsvetői között másodiknak lenni is dicsőség, ugyanakkor a csúcsról hajszállal lemaradni borzasztó érzés. – És ha négy éve garantálják ugyanezt? – Akkor éppen négyéves eltiltásomat töltöttem, s nehezen tudtam elképzelni, hogy még egyszer a legjobbak közé kerüljek. Gondoljon csak bele, ha nem felezik meg a büntetésemet, akkor most kezdhetnék csak el versenyezni. – Az eltiltás alatt mi adott erőt a folytatáshoz? – Nem akartam, hogy a sportkönyvekbe úgy kerüljön be a nevem, hogy egy hosszú eredménysor végére azt írják: kilencvenötben eltiltották. – Szombathelyen, ahol él, másként néztek akkoriban önre az emberek? – Szerencsémre nemcsak én magyaráztam a bizonyítványomat, hanem az orvosok is mellém álltak, kijelentve: egy nano-grammot, amennyit állítólag nálam találtak, ki sem lehet mutatni pontosan. Ha az emberek többsége nem is szakértő, ezt azért megértette, így nem kellett lehorgasztott fejjel járnom a városban. – A négyéves eltiltásból kettő így is maradt. A hoszszú kényszerpihenő során bízott benne, hogy élete legjobbját még csak ezután dobja? – Ilyesmin nem is töprengtem, a lényeg az volt, ha tizediknek is, de visszatérjek, az eredmény eleinte másodlagos volt. – Ha már a doppingnál tartunk, álljunk meg egy kicsit. Sokak szerint az ellenőrzések szigorodása miatt állt meg a fejlődés a kalapácsvetésben, s ezért nem tudják a mostani versenyzők megközelíteni Szedih és Litvinov nyolcvanöt méter feletti dobásait. – A két óriás nem a dopping miatt ért el világraszóló eredményeket, hanem mert különleges tehetségek voltak és fantasztikus tudományos háttér állt mögöttük. Olyan dobókörben gyakoroltak, ahol érzékelők rögzítették a mozgássort, s ez alapján a legapróbb hibákat is kimutathatták. Egészen más edzésprogram alapján dolgoztak, mint mi, tökéletes alkatuk volt a kalapácsvetéshez. Ez az orosz iskola a pénzhiány miatt szétesett. Edzőjük, Bondarcsuk Kuvaitban dolgozik, Litvinov Németországba ment, Szedih pedig Franciaországban él. – A nyomasztó orosz fölény viszont visszavetette a kalapácsvetést, s ezért Nyugaton csak most kezdik igazán elismerni. – Az, hogy kiegyenlítettebb lett az élmezőny, egyértelműen jót tett, több pénz áramlik a kalapácsvetésbe, s ez bennünket természetesen még inkább ösztönöz. Itthon is könnyebb támogatókat találni, engem jelenleg a Westel 900 és a Polgári Bank szponzorál, továbbá a Sydney Klubnak is tagja vagyok, ami különböző kedvezményekkel jár. – A sok kellemetlenségért kárpótolta a tavalyi Európa-bajnokság? – Egyértelműen, hiszen annál csodálatosabb élmény nincs, mint hogy hazai pályán több mint negyvenezer néző előtt nyerjen valaki. – Érdekes, hogy korábban rendre a második, harmadik helyre szorult, ám a visszatérését követően tavaly tarolt. Felszabadultak önben a korábbi gátak? – Előtte is nyertem már kilencvenkettőben Világkupát, ám tény, hogy a tavalyi nagyon jó esztendőm volt. Nehéz megmagyarázni, miért történt így, hiszen az Eb előtt Kiss Balázs rendre jobb volt nálam. Ha nem is sokkal, de mindig ő győzött, az Európa-bajnokságon viszont megfordult minden. S különösen annak örültem, hogy 82,87-tel nyertem, tehát nem olyan eredménnyel, ami után az ellenfelek úgy érezhetnék, többet tudnak a győztesnél. Mint az idén, amikor verseny közben is volt jobb dobásom a világbajnok német Karsten Kobsnál, csak az szektoron kívülre szállt. Aztán tavaly 82,68-cal megnyertem a Világkupát Johannesburgban, majd 83,68-as országos csúcsot dobtam, ami az örök világranglistán a hatodik legjobb eredmény. – Ennek köszönhetően az idén védettséget élvezett a válogatásnál, jövőre lesz ilyen kiemelés? – Még nem határozott az elnökség, de szerintem az olimpia előtt nem lesz ilyen. Már csak azért sem, mert tavaly Európa-bajnok voltam, ennek köszönhettem a kiemelést, míg az idén győzni nem sikerült senkinek. De jobb is lenne, ha erre nem kerülne sor, mert négy magyar világklasszis kalapácsvetőből csak három utazhat Sydneybe, s kár lenne, ha ezt bármi mesterségesen befolyásolná. – Harmincöt évesen már mindenki visszanéz időnként. Elégedett a pályafutásával? – Elégedett nem lehetek, hiszen sem világ-, sem olimpiai bajnok nem voltam még, ez a két cím hiányzik. De ha abból indulok ki, hogy milyen nagy hátrányban vagyok az ellenfeleimmel szemben, akkor büszke vagyok az eddig elért eredményeimre. Ha kicsit jobb alkatom volna, sokkal könnyebb dolgom lenne. Talán furcsán hangzik, de hihetetlen energiába kerül, hogy elérjem a megfelelő súlyt, elég nehéz legyek, hogy dobás közben kibírjam a rám nehezedő óriási forgatónyomatékot. De valahogy ezzel a hátránnyal is megküzdök, mint sok minden mással.