Isztria és a Kvarner-öböl

Ott voltunk, ahol lövészárokba fagytak a szép székely legények, akiknek mindig meg kell halniuk valamiért. És mindig meg is halnak, egyszerűen, mosolyogva, és ritkán tesznek fel kérdéseket a sorsnak. Láttuk Abbázia öreg szállodáit, és meghallgattuk a mesét, amely a szerelemről szól, mert miről is mesélhetne egy divatjamúlt, régi fürdőhely...Kraljevica utcáin, benne a késő délutánban, különösen pedig sok rakijé után két öreg szellemmel is össze-összefuthat a vándor, és akkor megette a fene az egész huszadik század végi racionalizmust. Az egyik öreg szellem Zrínyi Péter bán, a másik meg a sógora, Frangepán Ferenc gróf. Szomorú mind a kettő, csak valahogy másképpen. Sok volt már a rovásán a Habsburgnak, amikor ők ketten még éltek, és nem az emlékekkel voltak elfoglalva. 1664. augusztus 1-jén Szentgotthárdnál az osztrák–magyar sereg Montecuccoli vezetésével legyőzte Köprüli Ahmed kétszeres túlerőben lévő seregét. De még ki sem hűlt a hősök teteme a csatatéren, amikor fényességes I. Lipót császár Reninger követ közvetítésével megkötötte Vasváron a szégyenletes békét. Az a béke felért egy kapitulációval, s meghagyott a török kezén minden friss hódítást. Odalett Várad, Lugos, Jenő, Karánsebes, Érsekújvár, de még a szultán erdélyi főhatóságát is biztosította az a szerződés. Aztán még az év őszén, november 18-án, egy szomorú délutánon elveszett Zrínyi Miklós is. Egy vadkan sebezte halálra odafent a kursaneci erdőben, s beszélték sokfelé, hogy olyan furcsa fekete-sárga volt az a vadkan, olyan „schwarz-gelb”. Össze is ült titkon a főurak egy csoportja, hogy megesküdjön a Habsburg ellen. Azt tudtunk mindig, nagyon: megesküdni meg meghalni, szépen, virtussal, értelmetlenül... Sokak szerint itt, Zrínyi Péter horvát bán kraljevicai palotájában fogant meg először az összeesküvés gondolata. Az viszont bizonyosság, hogy itt szövetkezett egymással két nagy család: a Zrínyiek és a Frangepánok. Frangepán Katalin volt a bán asszonya, Frangepán Ferenc pedig a sógora. Ők ketten ültek ide, a palota kertjébe, a ciszterna mellé. 1669 tavasza volt, talán már május, ilyenkor kellemes, hűs szelek fújdogálnak esténként a tenger felől. Katalin asszony jó bort, tüzes bort hozott a pincéből, az urak meg nekibúsultak, mert azt is mi tudunk a legszebben, nekibúsulni a bornak, nekibúsulni az éjszakának meg a sorsnak, ami egészen megváltoztathatatlannak tűnik sokszor, és minél inkább annak tűnik, annál nagyobb buzgalommal veselkedünk neki, hogy megváltoztassuk.Porba hullt fejekIvott Zrínyi, ivott Frangepán, összekoccantak a hazaszeretet kupái. Nem sejtették a jó urak, hogy Lipót réges-régen mindent tud az összeesküvésről. Történt ugyanis, hogy Bory Mihály uram, volt korponai főkapitány éppen egy esztendővel azelőtt fölszerszámozta hóka lovát, és ellovagolt Bécsbe, mindent bevallani Lipót őfelségének. Őfelsége miniszterei pedig úgy döntöttek, nem kapkodják el a dolgot, kivárják inkább a végkifejletet. No, a végkifejlet nem váratott sokat magára. Zrínyi bán fegyverbe szólította a parasztokat, hadba hívta I. Rákóczi Ferencet, erre az udvar sereget indított Zrínyi ellen. Frangepán Ferenc pedig Bécsbe sietett, vallomást tenni, és kegyelemért könyörögni... Hát, sokra nem ment, az már bizonyos. Lipót figyelmesen végighallgatta a grófot, aludt egy kövéret, aztán az időközben elfogott Zrínyivel és Nádasdy Ferenccel együtt fej- és jószágvesztésre ítélte az egész társaságot. 1671. április 30-án hullt porba Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc feje Bécsújhelyen, s még ugyanazon a napon kivégezték Nádasdy Ferenc országbírót is Bécsben. Lesújtott a bakó, s éppen csak elszállt Frangepán Ferencből az élet, amikor máris visszaindult ide, a kraljevicai várba, ahonnét elindult egy reggel, hogy áruló legyen... Csak nemrég érkezett meg, s ezt találta a büszke vár helyén. Nehéz sorsú emberek költöztek be oda azóta. Így jártak a várak, paloták, udvarházak és kúriák mifelénk, mosolytalan emberek kerültek falaik közé, vagy – rosszabb esetben – istállók, téeszek meg orosz megszállók az Urálon túlról. Egy reggel aztán találkoztak egymással: az öreg gróf meg a semmiben sem reménykedők. Nehéz megmondani, ki ijedt meg jobban a másiktól. De talán mégis inkább Frangepán, aki csak sír, és bolyong a pusztulásnak indult falak között. Sír, bolyong, körbejár olykor a kerengőn, és eltöpreng a világ nagy fordulásán. De legszívesebben odaül a maradék ablakhoz, és nézi a hajógyárat. Szereti nézni, mert azt legalább nem érti. Nem úgy, mint a lelkét mardosó bizonyosságot: hogy nagyon nem éri meg árulónak lenni... Lám, a többiek, Zrínyi meg Nádasdy, Bónis Ferenc és Drabik Miklós, de még az a stájer is, a Tattenbach Erasmus együtt ülnek megint a Zrínyi-palotában, ugyanott, az öreg ciszterna körül, elborozgatnak, elbeszélgetnek – de őt nem engedik maguk közé. Nem engedik, talán soha többé. Ez a szék maradt Frangepán Ferencnek, és a vezeklés. Így készüljön a halálra mindenki, aki elárulta hazáját, elárulta társait, így készüljön, még akkor is, ha életében nem bűnhődött semmiért, akkor is, ha nem hisz semmiben! Az igazság ugyanis mindig helyrebillen valahogyan. Megette a fene. Utazik az emberfia egészen a világ végéig, elképzeli magának a mesevárost, amelyet csupa manók, tündérek, sárkányok meg garabonciások laknak, aztán előbb elered az eső, majd föltűnik egy irgalmatlan kikötő, ménkű nagy hajókkal, darukkal meg kéményekkel. A csudába! No, sebaj, ha már itt vagyunk, nézzünk be Bakarba! Talán mégis akad valami mese a fejlődés mögött. Itt van mindjárt a török ház... Történt egyszer, hogy egy bakari hajóskapitány – valószínűleg volt idő, amikor minden férfi hajóskapitány volt Bakarban – azzal lepte meg a falut, hogy beállított egy török feleséggel. Szép volt, jó volt minden, de a tüzes, fekete menyecskének a mézeshetek elteltével felettébb elkezdett hiányozni a török világ. Szerelmes lehetett ez a mi hajóskapitányunk, mert nosza, építtetett mindjárt egy igazi török házat a hangulat végett. Az asszony úgy tett, mintha örülne, aztán csak nézett kifelé az apró ablakokon, és csöndesen sírdogált. Eltöprengett akkor a mi hajóskapitányunk, építsen-e mecsetet is, türbét is, járjon-e eztán turbánban, esetleg szóljon-e a papnak, hogy a müezzin énekével köszöntse a felkelő napot, hátha mosolyog akkor majd az ő felesége. Úgy döntött, hogy nem így lesz. Hanem egy estebéd után a harang lassú, méltóságteljes szavára felgyűrte az inge ujját, és nekilátott megvigasztalni az asszonykát. Vigasztalta vagy fél órát, előbb csak kézzel, aztán valami pálcával is – és láss csudát! Odalett mindjárt a honvágy, virágba borult a szerelem! No hát, nem kell ezt sokat magyarázni. Van megoldás minden bajra. Aztán van Bakarban látnivaló a török házon kívül is. Bakarban a legfőbb látnivaló maga Bakar, és persze a Frangepán-várkastély. Mostantól kezdve csupa Frangepánba botlunk majd, úgyhogy nem árt megismerkednünk ezzel a családdal, annál is inkább, mivel tagjai fölöttébb összenőttek a történelmünkkel. Zrínyi sógorán, Ferenc Kristófon kívül említést érdemel még egy másik Ferenc, aki először Ferenc-rendi szerzetes volt, majd a pápa külön engedélyével kalocsai érsek lett. Szapolyai János királyunk bizalmas tanácsadója, a törökbarát politika meggyőződéses híve. János király követe az olmützi békekonferencián, majd – milyen az élet! – Ferdinánd követe a regensburgi birodalmi gyűlésen. Aztán volt még egy Ferenc – úgy látszik, az öszszes valamirevaló Frangepán a Ferenc nevet kapta a keresztségben –, nos, ez a Ferenc Horvátország egyik leggazdagabb főura volt. Szigetvár ostroma idején Győrnél táborozott, és tétlenül nézte a vár elestét. Később horvát bán lett, és a török elleni harcoknak szentelte életét. Hát ezek a Frangepánok keresztbe-kasba építették kastélyaikat, váraikat a horvát tengerparton. Előbb ezt, itt Bakarban, aztán egy másikat Senjben.A kalózvilág végeIgen, ezt a kastélyt, amely hajdan Senj erődítményrendszerének szíve volt, szintén a Frangepánok emelték, még 1330-ban, aztán négyszáz esztendőn át innen irányították a város harcait. Harcokból pedig volt elég. Először is ide menekültek a török elől a boszniai uszkókok, akik felépítették várukat a város fölé, majd az igen jövedelmező kalózkodást tekintették első számú foglalatosságuknak. Velence ezt addig tűrte, amíg 1571-ben, a lepantói csatában végképp meg nem verték a török tengeri flottát, ezután aztán hiába ostromolták meg a városállamot az uszkókok. 1617-ben vége lett a vidám kalózéletnek, az erődbe velencei katonaság települt. Ezzel a város elveszítette katonai jelentőségét, és 1896-ban Mirko Ozegovics püspök horvát diákotthont létesített a Frangepánok kastélyában. Ez értelmesebbnek tűnik, mint háborúzni. Nekünk, magyaroknak még két látnivaló dobogtatja meg a szívünket Senjben. A városkapu, amely fölött a Josephinae finis felirat hirdeti a garabonciásoknak, hogy itt ért véget a Monarchiát a délszláv területekkel összekötő, II. Józsefről elnevezett tengerparti út. A másik pedig Jurisics Miklós mellszobra – merthogy Kőszeg szent emlékezetű hőse itt született, ebben a távoli adriai városkában, 1490-ben. Viharos a tenger Krk szigetén. Ezzel a hullámveréssel is a Frangepánok vára dacol, immár nyolcszáz esztendeje. Ne próbáljuk elgondolni, mennyi nyolcszáz esztendő! Vagy ha mégis, akkor vegyünk hatvan évet egy emberöltőnek. Így számolva tizenhárom emberöltőnyi idő óta nyaldossák az Adria hullámai a várfalakat. Tizenhat emberöltőt mégis könnyebb elképzelni. Tizenhat ember: egy gimnáziumi osztály fele. Név szerint is fel lehet sorolni őket. Csak azt nem lehet felérni ésszel, mi minden történik tizenhat emberrel születésétől haláláig. Nem lehet felérni ésszel, szerencsére. Legyen elég annyi, hogy itt, a vár falán látható a Frangepán-címer, a cipót marcangoló oroszlán. A Frangepán – vagy Francopan – ugyanis itáliai származású nemesi család. Ősei egy nagy éhínség idején kenyeret osztottak szét a nép között – innen ered nevük is: kenyérosztó... Lehet, a jóságukkal érdemelték ki, hogy kápolnájuk legyen Krk főtemplomában, a Szent Quirinius-bazilikában. Vagy a jóságukkal, vagy a hatalmukkal – mindegy. Van kápolnájuk, ez a lényeg. És akiknek kápolnájuk van a főtemplomban, azok mégiscsak letettek valamit Isten asztalára. Legalábbis így gondolja az utókor, már ha gondol még valamit egyáltalán. A bűnöket viszont személyesen kell bevallani egyszer a legfőbb bíró előtt. 1815-ben a bécsi kongresszuson újrarajzolják Európa térképét, a befolyásos uralkodók megkötik a Szent Szövetséget. Napóleont felteszik a Bellerophon nevű hajóra, és elhajóznak vele Szent Ilona szigetére, ahol egyetlen társa a veserák lesz. Ausztria pedig bevonul Isztriára, s Pulában mindjárt nekilátnak felépíteni a birodalom legnagyobb hadikikötőjét. Aztán, ha már van kikötő, azt meg is kell védeni, így átépítik az egykori velencei erődöt, s innen, a citadellából merednek az ágyúk csövei a tenger felé. A másik irányba békésebb a látvány, mert szerencsére az Augustus császár korában épült, lenyűgöző amfiteátrumot senkinek sem jutott eszébe lerombolni. Ez persze nem jelenti azt, hogy soha nem forgott veszélyben. A köré települt középkori városlakók ugyanis köveiből kívánták felépíteni házaikat, sőt, 1538-ban Velence kitalálta, hogy végképp elhordja az amfiteátrumot, mert remek épületeket lehetne emelni belőle odaát, a városállamban. Ezt a tervet is sikerült megakadályozni, s az amfiteátrum túlélte ezt a keserves kétezer esztendőt. De nekünk, magyaroknak nem az amfiteátrum a legérdekesebb látványosság Pulában. Vagy mondjuk inkább azt, nekünk mástól lábad könnybe a szemünk errefelé. 1083. augusztus 19-én – István király, Imre herceg és Gellért püspök szentté avatásának tiszteletére – jó László királyunk elengedte a nehéz fogságból boldogtalan trónkövetelő Salamont, aki megköszönte szépen, majd Moldvába ment, hogy a besenyők segedelmével országára törjön, s visszaszerezze a trónt. Be is törtek az országba, de László a Felső-Tisza vidékén megfutamította a támadókat. „Futva menekültek, mint tépett tollú vadkacsák a keselyűk csőrétől” – tudósít a Képes Krónika, s ezután Salamonnak nyoma vész. És Pulában ér véget a legendája. Mondják, magányos remeteként itt fejezte be életét, s a pulai Szent Ferenc-templomban őrzik ennek a hányatott, bűnös életnek a legutolsó emlékét: Salamon királyunk sírkövét. Felirata: Salamon rex Pannoniae. Ugye, nem lehet közömbösen állni kilencszáz év után egy Árpád-házi ivadék sírfödele előtt? Akkor sem, ha legenda – de mondják ma már tudósok, talán nem is csak legenda.A pokol kapujaNincs szentebb és felemelőbb a legendáknál – a saját legendáinknál. Hogy van-e pokol? Persze, hogy van. Az pedig mindegy, hogy a Teremtő alkotta-e nekünk vagy mi saját magunknak, mert muszáj félnünk valamitől – valamitől, ami felettünk vagy alattunk van, valamitől, ami felett nincs hatalmunk... S ha van pokol, akkor annak van bejárata. Itt, ahol a Fojba-patak eltűnik az irgalmatlan hegy gyomrában, állt itt már egy férfi, sok évszázaddal ezelőtt – egy férfi, aki tudta a titkot. Úgy hívták, Dante. Sejtelme sem volt, mi mindent fog jelenteni egyszer a neve. A mindent, azt a mindent, amit kezdünk elveszíteni. Mindegy. Ez a pokol bejárata. Ő hagyta ránk – s ahhoz sincs erőnk, hogy a kételkedés cinikus mosolyával bámuljunk a víz után. S ne feledjük: Sándor Mátyás is a pokol erőihez fohászkodott, amikor odafentről, a Montecuccoliak várkastélyának börtönéből az irtózatos mélybe vetette magát. A pokol erői pedig segítettek. Mindig segítenek. Csak talán túl nagy árat kérnek. Ezért kell ezerszer meggondolnunk, hozzájuk fordulunk-e, vagy van erőnk bízni az Úrban! S ha már semmi sincs, hát önmagunkban... (A televíziós sorozat második részét ma 16.30-kor sugározza az MTV 1.)