Képalá

Egy életben csak egyszer adatik meg, hogy az utcára kinézve Csoda nézzen vissza. Boldog, kinek megadatott... Utcára kinézve többnyire a Mindennapok ásítanak csak odalent. A kukás, a tejes, a sétáját morzsoló hallgatag öregúr, a macska, a bölcs, beteg aszfalt – mindaz, amit be kell rendezni valahogyan életté. És akkor egyszer csak felsüvölt odalent a Forradalom. Nyitott ingű, szép kamasz Ő. Hangos, méltóságteljes, erejében bízó, tiszta és naiv. Minél rettenetesebbek, ördögibbek, aljasabbak ellenfelei, annál tisztább. A miénk a legtisztább volt akkor, 1956-ban. Arra nincs is szó, hogy kicsodák ellen vívtuk. Jött a Forradalom, átölelte a kukást, a tejest, a hallgatag öregurat – átölelte a nemzetet, és a kétség, a félelem, az iszonyat, a megalázottság és kétségbeesés mind-mind Remény lett néhány napra. És kinézett valaki az ablakon, egy ismeretlen Honfitárs, egy szemtanú, és készített egy fényképet. Hogy legyen kép az unokáknak. Az utókornak. Kép, amelyen látszik a Mindenből összeálló elpusztíthatatlan Remény. Lett kép. De nem látta majd negyven évig senki sem. Mert mégiscsak összetörték a Reményt. Összetörték azok, akikre nincsen szó. A gyilkosok, hazaárulók – akik mostanában az ilyen, padláson rejtegetett képeket fényesítik, keretezik. Nem baj. Aki ezt a képet készítette, tudja az igazságot. Elmondja utódainak. S ameddig csak egyvalaki is tudja, mi történt akkor, egyvalaki is tudja, kik álltak a barikád másik oldalán, addig nem nyugodhatnak meg a gazemberek. Mert az igazság így vagy úgy, mégiscsak helyrebillen valahogyan...