Szlovénia 226 Fiume, Abbázia

Kevesen jártak errefelé, még akkor is, amikor Jugoszláviának hívtuk, és irigyeltük a nagy eszmének ezt a vidékét. Mindjárt a tenger felé köhögtek a Wartburgok, megpakolva jó kolbásszal és savanykás szomorúsággal, hogy három évig megint nincs Adria, mert útlevelet háromévente ad az, akinek hatalmában áll adni.Szlovénia kiesett a fősodorból. A Jú- liai-Alpokat főképpen azok látták, akik a trieszti láger felé igyekeztek, hogy egy ködös éjszakán örökre elhagyják a nagy eszmét – és a hazát. Pedig aki úgy ébred egy reggel, hogy kész, nem bírja tovább, egyszerűen muszáj látnia az egész Cillei rokonságot, az egy percet se tétovázzon! Rakja zsebre útlevelét – ma már lehet, bármikor –, és irány Szlovénia, irány Ptujska Gora! Felettébb kiterjedt család a Cilleieké, közülük a Hermann még horvát és szlavón bán is volt. No, ezek a Cilleiek ezer szállal kötődtek királyainkhoz, Zsigmondhoz, V. Lászlóhoz, a vitéz és nemes Hunyadiakhoz. Sok fej hullott porba miattuk, meg aztán sok Cillei is a fejét veszítette, példának okáért mindjárt az egyik leghatalmasabb, Ulrik, akit Nándorfehérvárnál öltek meg Hunyadi és Szilágyi Mihály uram hívei. Ezt az időszakot hívják a történelemkönyvek úgy, hogy a ligák harca, és ebből nem szoktak semmit megjegyezni az egészséges nebulók. Mindenesetre Ptujska Gora hatalmas templomát ezek a Cilleiek építtették, méghozzá a prágai Szent Vid-katedrálist megálmodó mesterekkel. Döbbenetes egy ekkora templom egy ilyen kicsike falunak, de bárcsak semmi mást se csinálnának, mint ekkora templomokat építenének a nagy és befolyásos családok! Sokkal soványabbak lennének akkor a történelemkönyvek, és csupa jelesből állna mindig az érettségi. A múlt kastélya Szóval elkészült a templom valamikor a XV. század közepén, aztán kerestek az urak egy ügyes kezű fafaragót, s megbízást adtak neki egy Mária-dombormű elkészítésére. Eddig még nem is lett volna baj. A mester jól berúgott örömében, hogy micsoda remek megbízást kapott, de másnap megint jött a szolga a Cillei-házból, és közölte azt az apróságot, amelyet előző nap elfelejtett a nagy áldomás közepette: legyen rajta azon a Mária-domborművön az egész Cillei rokonság! S hogy szavainak nyomatékot adjon, elő is húzott mindjárt egy 81 nevet tartalmazó listát. „No, mester uram, hát nekik kell rajta lenniük. Aztán szépek legyenek ám, mert különben baj is lehet!” Most rúgott be csak igazán a mester, de most kínjában. Aztán nekilátott – és odafaragta Mária köpönyege alá az egész díszes társaságot, azt meg csak a szent és szűz aszszony tudja, miket mondott közben róluk. Mindenesetre most ott van a köpeny alatt Ruprecht német király, Zsigmond magyar király és hűtlen felesége, Cillei Borbála, annak nővérei, Anna és Erzsébet, aztán Cillei Frigyes, Cillei Ludwig, no és persze a hatalmas főúr, Cillei Hermann. Annyi itt a Cillei, mint kutyán a bolha. És milyen jól érzik magukat, hajaj! Sok bajuk nem is lehet, ha mindjárt Mária vigyáz rájuk. Szakad a hó a Vrsic-hágó mögött, odafent a Júliai-Alpokban. Mindig szakad. Ez itt a halál kedves pihenőhelye. Egy dalt dúdol az öreg legény. Mindig, mindig ugyanazt a dalt. Magyar fiúktól tanulta, akik dacos kedvvel jöttek ide elpusztulni a messzi, forró pusztákról. Az orosz fiúk még messzebbről kerültek ide. Nemcsak térben – a lelkük is messzebb volt, messzebb van. Amit ők tudnak, nemtudja azt senki, ahogy ők szenvednek, nem szenved úgy senki. Ezért olyan félelmetesek mind, szegények. Utat építettek, hogy legyen utánpótlás odalent, az Isonzónál, utat építettek, hadifoglyok voltak, tizedelte őket fagy, lavina, éhség, s ez az ő kápolnájuk. Nincs koszorújuk, nincs fejfájuk, csak szigorú, büntetni kész Istenük van a komor ikonokon. Az ég legyen veletek, orosz fiúk! Egyszer talán közelebb lesztek, de az még sokára lesz. Bölcs, öreg folyó az Isonzó. Három év alatt lett öreg is, bölcs is: 1915 és 1918 között. 1915 nyarán indítottak támadást az olasz csapatok az Isonzó mentén az osztrák–magyar hadsereg ellen, s odalett hirtelen 67 ezer magyar és német fiú, meg ennél is több olasz. Azt hitte mindenki, hamar lesz vége. Aztán kiderült, lassan, nehezen, hosszan kell meghalni. Sírt ástak maguknak a fiúk, és elnevezték lövészároknak. Szörnyű nagyokat hallgat itt a fagy, amikor eljön a tél. Sikoltva repednek ketté a fák. A havat még csak el lehet hordani valahogyan, de a csöndet, a csöndet azt nem. A csönd hallgatással öl. Akkor már inkább a pergőtűz. De hiába. Itt kell maradni. És élni kell, mintha... Mintha lenne még élet, mintha biztosan lenne holnap. Egy kis tűz, egy kis melegedés, egy mély, egy utolsó szívás a rossz, kaparós cigarettából, egy levél, elgémberedett ujjakkal tapogatva az otthont, a kedvest, az emlékeket, amelyek egyre halványabbak lesznek, mert a parancs a végső kitartásig, az utolsó szál emberig szól. Doberdónál úgy látszott, beteljesedik a parancs, odaveszünk mindannyian. Aztán mégsem... Boldogok, akik odalettek a doberdói fennsíkon, és nem fagynak bele lassan a lövészárokba. Nem ásnak sírt fagyott rögbe minden reggel a legjobb barátnak. Nem járják végig naponta a kígyózó árkot, mintha lenne értelme végigjárni, mintha lenne értelme még bárminek is. Székely legények haltak meg, szépen mosolyogva, éjszakai őrségen szorította össze szívüket a nagy csend – miközben odaát, a senki földjén, a bölcs Isonzó túlpartján, Most na Socinál majdnem meghalt egy fiatal amerikai fiú is. Úgy hívták, Ernest Hemingway. A székely legények nem tudták, kicsoda Hemingway, az amerikai fiú nem tudta, kik azok a székely legények, akiknek mindig meg kell halniuk valamiért. Így nézték egymást éveken át a bölcs folyó két partján, sziklába vájt árkokból, betonba öntött bunkerekből. A múlt kastélyának van a legtöbb bejárata. Mindjárt utána az isonzói bunkereknek. És az a sok-sok ajtó mind nem vezet sehova. Az idegtépő félhomályban egy gondolatot dobol a vér a pattanásig feszült dobhártyán: meddig még? 1917. október 20-án végre ki lehetett mászni. Az olaszok Caporettónál minden addigit felülmúló támadást indítottak, hogy eldöntsék végre a dolgot. Összeomlott az olasz támadás – értelme ennyi volt. Fent a dombon 20 ezer olasz katona alussza örök álmát, s próbálja elmondani az utókornak, hogy ne indítsunk soha többé végső támadást Caporettónál. És sehol sem. De ugyanezt könyörgik a német és a magyar katonafiúk is Soca és Bovec katonatemetőiben, és a temetetlenek mind, a hegyek között, az erdőkben, akikből fa lett már azóta, mind ezt sóhajtozzák, csak nem értjük szavukat. Csillagos ég, merre van a magyar hazám, merre sirat engem az édesanyám...? Isten áldjon meg benneteket, drága, szép legények! Sasfejek Furcsa lesz az ember, mikor nyaralni indul. Szeret mindjárt nagyobbacskát gondolni. Gondol világra, emberiségre, hazára, Istenre – no meg a nagy műre persze, amely sohasem nyaraláskor készül el, de az nem baj. Sokan indultak Rijekába hajdan ilyen gondolatokkal, csak akkor még úgy mondták: „Fiuméba megyek a nyáron, ott üdülök néhány hetet.” Nézte innen a tengert Jókai, Somlyó Zoltán, Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Füst Milán, Illyés Gyula és Németh László is. No és persze Ady, aki a szanatóriumban megismert szerelmével, Sándor Lászlónéval üdült itt. Szegény Nyanyuci, biztosan ő is megpróbálta elrejteni a város összes borosflaskáját, és biztosan neki sem sikerült. Amúgy, fentről, hirtelen, Fiume büdös, nagy kikötőnek tetszik, amelyhez sikerült hozzáragasztani egy szép nagy darabot az elmúlt ötven esztendő házgyári remekeiből. Lejjebb kell menni, egészen közel, a régi házak közé, hogy feltáruljon valami a város történetéből – mert története, az aztán van neki. 1776-ban Horvátországhoz, majd három év múlva Magyarországhoz csatolják. 1809-től 1814-ig Napóleon uralma alatt áll, majd a császár bukása után visszakerül a Habsburgokhoz. A derék fiumei polgárok kiokosodtak az évszázadok alatt, megtanultak egyforma lelkesedéssel ünnepelni minden aktuális bevonulót, a pincékben meg elrejtették a Habsburg-, a francia, az olasz, a horvát és a magyar zászlót: a fene se tudja, mikor melyiket kell elővenni. Jól is tették, mert a város 1848 és 1868 között ismét Horvátország része, majd a kiegyezést követően mint külön test, „corpus separatum” megint csak magyar kormányzás alá kerül. Le is mondtunk érte három déli vármegyénkről, Szerémről, Verőcéről és Pozsegáról. Akkor úgy tűnt, jó üzlet lesz, ki az ördög kalkulálta be Trianont, ugye. Mindegy most már, no, elégedjünk meg annyival, hogy itt székelt akkoriban a magyar kormányzó a Palazzo governorban, és ő intézte az ügyes-bajos dolgokat. Magyar nyelvű volt a közigazgatás, a régi városkapun meg két derék osztrák császár, I. Lipót meg VI. Károly morcoskodott, és hallgatta ezt a rebellis, fura nyelvet. Felettük a kétfejű Habsburg-sas büszkélkedett, bár egy időre még ő is elveszítette a fejét a nagy jövés-menésben, ugyanis a bevonuló olaszok levágták az egyiket. Jobb, ha az a swarz-gelb madár inkább az itáliai légiók jelvényére emlékeztet! Szóval rajta van a vén városkapun a fél fiumei történelem. A másik fele meg odafent van a Trsat tetején, ahonnét jól belátható az egész környék, a város és a fenséges Adria. Két teteje is van a Trsatnak, helyesebb, ha ezt mondjuk. Az egyik a Frangepán tér, amelyen egy XII. században épített templomot és egy ferences kolostort csodálhat meg az erre vetődő garabonciás. Nagy béke, nagy áhítat, nagy istenszerelem pihen a kolostor kerengőjében. Megannyi ferences szerzetes igaz hite borítja a falakat, s mostanában, ebben a fordult világban mindjárt megérzi az ilyesmit az ember. Megérzi a boldog csöndet – mert olyan is van, bizony. A templomban pedig nem akárkik várják a feltámadást jelző harsonaszót, amikor majd nagy lesz a tülekedés, a felfordulás, és sokan próbálnak majd feketén vásárolni egy kis e világi jócselekedetet. Két Frangepán is nyugszik itt, és Petri Kruzic, a hős, aki megvédte a töröktől Klissza várát. A Trsat másik teteje maga a vár. Római őrhely volt egykoron ezen a dombon, majd jött a középkor, amely jó érzékkel csinált várakat az egykori római őrhelyekből. Jött a középkor, vele jöttek a Frangepánok, akik elfoglalták a várat, utánuk pedig mindjárt a Habsburgok telepedtek meg a hegytetőn, és farkasszemet néztek olykor a törökkel. Miután odalett az oszmán szörnyű, rettegett birodalma, odalett Trsat várának hadászati jelentősége is, jöhettek hát az álmodozó, érzelmes lelkű romantikusok, akik mindenféléket szoktak csinálni a derék, kiszolgált várakból. Jött is a messzi Írországból egy marsall, bizonyos Laval Nugent, aki nekilátott, hogy várkastélyt varázsoljon a váracskából, nyilván azért, hogy legalább egy kicsit otthon érezhesse magát. A Nugent-család kakasfejű sárkánya vigyázza most a várat, és a főudvaron áll a család mauzóleuma. A vándor meg leül, néz a messzi semmibe, és felötlik benne, hogy itt tényleg le lehetne húzni egy életet. Na jó, legyünk realisták, egy nyarat legalább. De azt mindenképpen. Tüdőt gyógyítani jött Abbáziába. Ezt mondta mindenkinek, ugyanis... Ó, a tüdő komoly dolog. És sok mindenféle tesz jót neki. A sós levegő, a nyugalom, a frissen fejt tej, az, ami nincs is, csak mesélnek róla mindig, főleg kisasszonyok, akik tele vannak csiklandós gondolatokkal. Aztán ott vannak még az öreg, patinás szállodák, süppedős szőnyegekkel, meséket nyikorgó, szép parkettával, falak, ezer titokkal, s bűnös valamennyi, meg a kilincsek, amelyek belesimultak már mindenki tenyerébe, mindenkiébe, aki számít, és nem csak úgy él, mintha mindegy lenne. Herceg akart lenni Ó igen, az élet. A világon a legjobban élni szeretett, különösen magányos, szezon előtti fürdőhelyeken, amikor annyira nagyon szerette a halált. Gyűjtötte a magányos, szezon előtti fürdőhelyeket. Mint a lepkéket, úgy tűzte fel mindet beteg lelkére, aztán kitalált mindent, még teákat is ivott, hogy kigyógyuljon belőlük. Férfi volt ott, mindig. Férfi, a titokzatos. Aki messzire néz. Eljárt a halászokkal. Éjjel hálót vetettek, nehéz az, ősi az odabent, a fekete vízen, és ösztön is az, meg összetartozás és nagy, piros egészség. A halászok halért jártak ki. Ő a hajnalokért, amikor visszatérnek a hajók, és a kikötőben összegyűlnek az édesszagú leányok meg a telt, erős asszonyok, s mind megnézi a portékát, szakértő szemmel, alaposan. Sokkal nagyobb út volt már mögötte, mint a tengert járó fiúk mögött, sokkal nagyobb út, mint amekkorát Szindbád valaha gondolni mert, sokkal nagyobb, mint amielfér egy életben. Hiszen a tüdejét gyógyítgatta, ugye. Tudjuk, mi az. Állandó készenlét a nagy, az utolsó útra. A lányt először jelentéktelennek találta, aztán beleszeretett. Némán szeretett bele, mert úgy a legrosszabb. Csak sötét éjszakán sikoltott fel néha, szűk, furcsa vackán, ahol nem hallotta senki, csak egy nagy, kövér macska, amely régóta őrá lesett. Hja, ne feledjük, sokba van a tüdő meg az a mindenféle abbáziai cigányélet! A lány előkelő szállodában lakott, s finom fehérneműt hordott. S a fehérnemű mellett volt a lánynak apja is, finom úr, komoly, az anyja pedig szomorú szemű, franciát, zongorát értő hölgy, aki gyakran sírt, ha éppen senki sem figyelt oda. Ő herceg akart lenni mindig, szegény fiú, a beteg tüdejével, a lány pedig csavargóra vágyott, romlottra, beteg tüdejűre, aki odalent lakik az életben, de messze él a mindentől, ami olyan nagyon kevés. Így történhetett. Csak az egyre hosszabb sétákra emlékezett, meg arra, ahogy egymáson felejtődtek a kezek. Közben virágba borult Abbázia valahogyan. Egyetlen éjszaka kellett hozzá – az az éjszaka, amelyen szájában tartotta a finom fehérneműt, s egészen közelről érezte a mindenféle illatokat, s csak a halászok tudták egyedül, mi történt, hiszen akkor éjjel nem fogtak semmit, mégis nevettek borízű hangjukon, de még énekeltek is reggel, amikor üres kézzel hazatértek. A fiú pedig szépen gyógyult, s a legutolsó napon, amikor már teljesen egészséges lett, meg is halt annak rendje s módja szerint, a lány pedig elindult hazafelé, mert várta mindaz, amitől titokban irtózott, nagyon. Ilyen történetekből, titkokból ezret is tudnak Abbázia öreg falai. El is mesélik mindet szezon előtt, amikor még nagyokat hallgat az éjszaka. Csak fül kell meghallani a mesét. És lélek – mert hallani még nem elég, nem bizony! (A televíziós sorozat negyedik részét ma 16.30-kor sugározza az MTV 1.)