A Bárány kiűzése

Ilosvai
1999. 11. 22. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A Nagykanizsán élő József Attila-díjas költő, Pék Pál, a Pannon Tükör főszerkesztője hatodik verseskötetét a Széphalom Könyvműhely adta közre. A Bárány kiűzése ugyanannak a magányos, tűnődő lírának a folytatódó, de mindig újat nyújtani képes lenyomata, melyet Pék Pál a kezdetektől művel. Ez a pontos beszéd szokatlan a harsány versszőttesek, posztmodern szövegáradatok korában. Mert úgy mai, hogy őrzi és továbbfejleszti a poézis sok száz esztendős hagyományait. „Kezdetben volt a föld, az ég, / repkény mögött a tárt utak, / forrás, megbolydult sárarany, / lombok alatt a vonalak / szabdalta lomha dombkaréj, / körül a rétek árvize, / a béklyózatlan zöld özön...” – írja Tempus edax rerum című munkájában, s ez a visszanéző, merengő hangütés egész lírájának jellemzője. A hajdani pillanatok visszaidézése és újraértelmezése csak ritkán itatódik át Pék Pálnál nosztalgiával. Inkább mintha azért emlékeznék majdnem-idillekre, hajdani hangulatokra és reményekre, hogy össze-összevesse azokat a mai, hol felcsillanó, hol elkomoruló pillanatokkal. Kétség nem férhet hozzá, hogy neki – s talán minden igaz költőnek – az utóbbiakból több jutott és jut, hiszen folyamatosan igaz a Kosztolányitól származó mondás: a költő akkor arat, ha a termését elveri a jég. „A bent, a kint is lepkeárny. / És beköltöznek, várnak / egy szem mögötti éjszakán / a golgotai árnyak. // És csönd lesz ott, és éj feszül, / de homlokukra írva / feltündököl a teljes űr / embernyi vágya, kínja...” – írja pontos, szenvedéssel átitatott hangon, mely a Pilinszky-versek feszességével szól a hit meg a bölcselet végső kérdéseiről. Ahogy a Ven-ji-versek (egy kitalált kínai költő munkái) is bölcseletről, hazatérésről, az emlékek lázadásáról és megnyugvásáról vallanak, de úgy, hogy a keleti rezignációt a pannon derű szivárványfényei színezik át: „A függöny mögött áll és újra látja: / a hegyek ormán fuldoklik a Nap – / Almafát lát szirmok záporában, / s az Egészet, mi részekre hasadt. / Látja még a hibbant mécsvilágot, / hogy omlik benn a hallgatások tornya, / s akácokon habzik át a fürtök / férget köpő émelyítő pokla...” Kelet és nyugat, múlt és jelen, élmények és emlékek, barátok, mesterek és szerelmek fénylenek át Pék Pál versein. Sorai közt ott bujkál mindig a kétely, de a derű is, mely a modern lélek veszélyérzete közepette is el-eltűnődik egy virágzó almafán, leányarcon és hullámzó víztükrön, árnyék ülte rózsán meg dérrel sebzett ablakon. Hallgatja a víz felett tovatűnő kiáltást, bolyong a terek útvesztőiben. Fürkészi a gyökerek neszében a holtak üzenetét meg a holnapot, ami oly közeli és reményteli, mégis bizonytalan. S mindezt verssé átlélekítve, gondot és örömöt, amit a XX. század és az ezredvég embere gyötrő prózaként él át a mindennapokban.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.