A Bárány kiűzése

A Nagykanizsán élő József Attila-díjas költő, Pék Pál, a Pannon Tükör főszerkesztője hatodik verseskötetét a Széphalom Könyvműhely adta közre. A Bárány kiűzése ugyanannak a magányos, tűnődő lírának a folytatódó, de mindig újat nyújtani képes lenyomata, melyet Pék Pál a kezdetektől művel. Ez a pontos beszéd szokatlan a harsány versszőttesek, posztmodern szövegáradatok korában. Mert úgy mai, hogy őrzi és továbbfejleszti a poézis sok száz esztendős hagyományait. „Kezdetben volt a föld, az ég, / repkény mögött a tárt utak, / forrás, megbolydult sárarany, / lombok alatt a vonalak / szabdalta lomha dombkaréj, / körül a rétek árvize, / a béklyózatlan zöld özön...” – írja Tempus edax rerum című munkájában, s ez a visszanéző, merengő hangütés egész lírájának jellemzője. A hajdani pillanatok visszaidézése és újraértelmezése csak ritkán itatódik át Pék Pálnál nosztalgiával. Inkább mintha azért emlékeznék majdnem-idillekre, hajdani hangulatokra és reményekre, hogy össze-összevesse azokat a mai, hol felcsillanó, hol elkomoruló pillanatokkal. Kétség nem férhet hozzá, hogy neki – s talán minden igaz költőnek – az utóbbiakból több jutott és jut, hiszen folyamatosan igaz a Kosztolányitól származó mondás: a költő akkor arat, ha a termését elveri a jég. „A bent, a kint is lepkeárny. / És beköltöznek, várnak / egy szem mögötti éjszakán / a golgotai árnyak. // És csönd lesz ott, és éj feszül, / de homlokukra írva / feltündököl a teljes űr / embernyi vágya, kínja...” – írja pontos, szenvedéssel átitatott hangon, mely a Pilinszky-versek feszességével szól a hit meg a bölcselet végső kérdéseiről. Ahogy a Ven-ji-versek (egy kitalált kínai költő munkái) is bölcseletről, hazatérésről, az emlékek lázadásáról és megnyugvásáról vallanak, de úgy, hogy a keleti rezignációt a pannon derű szivárványfényei színezik át: „A függöny mögött áll és újra látja: / a hegyek ormán fuldoklik a Nap – / Almafát lát szirmok záporában, / s az Egészet, mi részekre hasadt. / Látja még a hibbant mécsvilágot, / hogy omlik benn a hallgatások tornya, / s akácokon habzik át a fürtök / férget köpő émelyítő pokla...” Kelet és nyugat, múlt és jelen, élmények és emlékek, barátok, mesterek és szerelmek fénylenek át Pék Pál versein. Sorai közt ott bujkál mindig a kétely, de a derű is, mely a modern lélek veszélyérzete közepette is el-eltűnődik egy virágzó almafán, leányarcon és hullámzó víztükrön, árnyék ülte rózsán meg dérrel sebzett ablakon. Hallgatja a víz felett tovatűnő kiáltást, bolyong a terek útvesztőiben. Fürkészi a gyökerek neszében a holtak üzenetét meg a holnapot, ami oly közeli és reményteli, mégis bizonytalan. S mindezt verssé átlélekítve, gondot és örömöt, amit a XX. század és az ezredvég embere gyötrő prózaként él át a mindennapokban.