A csíksomlyói búcsúsok zarándokházából gimnázium lett Gyimesfelsőlokon

Pásztori alkat és természet, a szó őriző és megtartó értelmében. Tanár és örök tanuló, aki mindig a közösségért fáradozik. Veszendő világunkban egyetlen magyar se vesszen el, sőt, éljen emberibb életet. Több évtizedes munkálkodásáért kitüntették. Erről kérdeztük, életéről és a jövő gondjairól.– Gyimesfelsőlok Csíkszeredától nem messze van – kezdi a beszélgetést Berszán Lajos. – Hegyek lejtőin helyezkedik el, három nagy egyházközösség közül a legnagyobb a mienk, amelynek hatezer híve van. Tizenkilenc éve vagyok itt, és jól megismertem az embereket. – Milyenek az ottani magyarok? – Szorgalmas nép, sokat dolgozik. Nehéz az élet a hegyek szorításában, van is egy énekük: „A gyimesi hegyek kőből vannak rakva.” Nehéz a létfenntartás, a gyermekek neveltetése. Egy tömbmagyarság van, békességben megférnek az emberek. Fakitermelésből és állattenyésztésből élnek; kevés krumpli terem, így a kenyér mellé nem sok minden jut az asztalra... – Hogyan fogadta a kitüntetést? – Meglepett, mert annyi értékes embere van Magyarországnak, és a határon túl is sokan dolgoznak. Úgy érzem, nem egyedül kellene ott állnom, hanem azoknak is, akik segítettek, akik nélkül nem lehetett volna megvalósítani ezt a nemes ügyet. Gondolok itt a debreceni Keresztény Értelmiségi Szövetségre, Fodor András püspök helynök úrra, a kuratórium elnökére, Keresztesné dr. Várhelyi Ilonára, az alapítvány titkárára, Haranghy Sándor építészre, és még sok-sok emberre, akik pártoltak bennünket; a nevek puszta felsorolása is hosszú lenne. – Kérem, beszéljen a katolikus líceumról és a hozzá kapcsolódó alapítványról. – Az első szabad csíksomlyói búcsúra Debrecenből jöttek zarándokok, én szereztem nekik szállást, hogy jól érezzék magukat közöttünk. Együtt imádkoztunk, és akkor megszületett a kívánság a részükről, hogy kellene építeni egy házat. El is kezdtük az alapozást, közben felvetődött a kérdés, mi lesz vele télen, és ebből kipattant a gondolat: legyen egy iskola. – Sikerült fölépíteni? – Ahogy az Úr mondta: a kis mustármagot elvetették, és az hatalmas fává nőtt. Láttuk mi is ezt a növekedést: megalakult az Árpád-házi Szent Erzsébet Katolikus Gimnázium. Azóta két osztályt engedtünk ki, kétszer volt ballagás, és reméljük, hogy a Jóisten megsegíti, hogy az ottani magyaroknak szellemi támaszt tudjunk adni. – Hány gyerek jár a gimnáziumba? – Négy osztály működik, száz gyerekkel. De vannak kicsik, akik nálunk laknak. Kisebbségi létünkről elmondhatom, hogy mindenkitől a legnagyobb megértést tapasztaltam. Becsületes törekvéseinkben őszintén támogatnak bennünket, a megyei központban is megértették a munkánkat. Márton Áron püspök úr egyik mondására hivatkoznék: „Minden nép annyit ér, amennyi értéket önmagából ki tud hozni, és addig él, amíg életét saját erejéből fönn tudja tartani”. – Befejezésül a Sziklára Épített Ház Alapítványról kérdezem. – A Sziklára Épített Házhoz nemcsak jó szándék kellett, hanem sok pénz is. Kérésünk mindenütt megértésre talált. Segélyszervezetek, vállalkozók siettek segítségünkre, magánszemélyek Magyarországról. Az alapítvány arra hivatott, hogy a szétszóródott magyarság keresztény gyökereit táplálja, Szent István királyunk példáját ébren tartsa, hogy Krisztusra építkezve érdemes az új évezredbe belépnünk. Minden időben szükség van nemzeti értékeink ápolására és gyarapítására.