A kísértet visszatér

Tíz évvel ezelőtt Szlovénia ellen játszotta ki először azokat a lapokat a már akkor Szlobodan Milosevics által vezetett belgrádi rezsim, amelyek Jugoszlávia véres felbomlásához vezettek. Mivel Ljubljana nem volt hajlandó behódolni a szerb hegemóniának, kénytelen volt szembenézni a gazdasági bojkottal. A térdre kényszerítés e formája nem vált be, és a mindig is a fejlett Nyugathoz húzó szlovénok egy hétnapos villámháború után kikiáltották a köztársaság függetlenségét. Nyomukat a horvátok követték, de elszakadásuk – mint tudjuk – nem ment simán, hiszen a zágrábi vezetés területén több százezer szerb élt, s ezeket akarta Milosevics „megvédeni”. A végeredmény ismeretes; ma már alig található magát szerbnek valló az „állam az államban” tartalmú nemzetközi tervet is visszautasító knini zendülők területén. Következett a nagy szlogen: minden szerbet egy államba! Ez már a boszniai szerb területek bekebelezését tűzte ki célul, de a Nagy-Szerbiáról alkotott álom is vérbe fúlt. Koszovóban sem jártak jobban a minden hatalmat a kezükben tartó, alig tízszázaléknyi szerbek. Ott az ellenetnikai tisztogatás még mindig tart, és a jelek szerint a középkori törzsi viszonyokat ápoló albánok aligha fogják abbahagyni a számukra esküdt ellenségnek számító szerbek üldözését és terrorizálását, amíg az egykori déli tartományban akár egy szerb is él. A belgrádi rezsim rövid egy évtized alatt négy háborút kezdett, a hivatalos propaganda szerint egyikben sem vett részt, és mind a négyet elvesztette. A gazdaság és gyakorlatilag az egész Szerbia romokban hever. Életszínvonala a legalacsonyabb Európában, és a világ 190 országában végzett felmérés szerint korrupció szempontjából az igen előkelőnek számító tizedik helyen áll. Ennek ellenére a posztkom-munista–nacionalista, vagy ahogyan az ellenzék nevezi, a vörös-fekete koalíció görcsösen ragaszkodik a hatalomhoz, és újabb ellenséget keres, akivel szemben saját zászlaja alá tömöríthetné a lakosságot. Nos, ezt az ellenséget meg is találta, mégpedig a testvér montenegrói vezetés személyében. Podgoricának is elege van a kőkorszak felé való hátrálásból. A dinár mellett párhuzamos valutaként bevezette a német márkát. Ellenintézkedésként Belgrád megszüntette a szövetségi állam kisebbik köztársasága felé a pénzforgalmat, és hallgatólagosan gazdasági zárlatot rendelt el. Mivel a verekedés mindig akkor kezdődik, amikor a megtámadott visszaüt, máris elmondhatjuk, hogy idő kérdése, mikor ejtik meg a fekete hegyek országában (Montenegróban) a köztársaság jövőbeli státusára vonatkozó népszavazást. Az eredmény aligha kétséges. Hiszen a 83 márkás szerbiai átlagfizetéssel szemben az alig 600 ezer lelket számláló Montenegróban ennek dupláját keresik meg az emberek. Belgrád számára az lesz a legnagyobb arculcsapás, hogy Podgoricával együtt elveszíti a tengeri kijáratot, amit Vojislav Seselj cset-nikvajda, egyébként a szerbiai köztársasági kormány alelnöke lehetetlennek tart, és többször is kijelentette, hogy minden eszközzel meg fogják akadályozniMontenegró kiválását. Ez a nyilatkozat annál is inkább félelmet kelt, mert az egyre nyomorúságosabb anyagi helyzetben tengődő hadsereg vezetése is osztja a véleményét. A háború kísértete ismét megjelent, vagy talán el sem ment. Az egyeduralmat féltő belgrádi vezetőket az sem riasztja vissza, hogy a NATO nyíltan kiállt Milo Gyukanovics montenegrói elnök mellett. Sajnos, könnyen megtörténhet, hogy hamarosan ismét benépesül az avianói, a taszári és a többi környékbeli NATO-támaszpont.