A mester-dalnok sikerei és kudarcai

Zétényi Zoltán
1999. 11. 05. 23:00
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Tanárai azt remélték, szobrásszá növi ki magát, de szerszámkészítő lett belőle. Ma is kettős életet él: a kalapács és a karmesteri pálca egyaránt jól áll a kezében. Hökkön József többszakmás lakatos és újító, emellett előadói vizsgával rendelkező énekes, karvezető. Az általa vezetett Tamási Áron Székely Népdalkör papíron a Kispesti Munkásotthon művészeti csoportja. Évente tucatnyi jótékony föllépésen vesznek részt, számos hazai és külföldi fesztiválon szerepeltek sikerrel. A kórus vezetőjének gyáli otthona tele van becses relikviákkal: a föllépések emlékei, ajándéktárgyai idézik a koncertek hangulatát. A mester szívesen beszélt életútjáról, s a buktatókat sem hallgatta el.– A zalai Letenye melletti Mura-rátkáról származom, ahol a kertünk Trianon után a határon túlra került. Az anyatejjel szívtam magamba az éneklés szeretetét. Az énektanárom azt mondta, basszista leszek. Csak annyit tévedett, hogy bariton lettem. De a tanáraim azt is szerették volna, ha a képzőművészetire megyek, mert elég jól faragtam. A környékünkön található zsírmárványból – mi így hívtuk – formáztam mindenfélét. De sajnos nem volt pénzünk a továbbtanulásra, a szüleim elváltak, anyám egyedül nevelt hatunkat. Aztán feljöttem Pestre, bekerültem egy szakmunkásképzőbe, amely a Margit körúti börtönépületben működött. Albérletben laktam, éjszakánként vagont raktam. A jó eszű szerszámkészítő lakatos később, munkája mellett tanulgatva megszerezte a mérlegkészítő szakképesítést is. Amikor elvégezte a szakmunkásképzőt, bekerült a Dózsa ejtőernyős klubjába, aztán az ejtőernyős alakulathoz vonult be. A honvédségnél az újoncok három hónapos kiképzését vezette. Ez a veszélyes szakma az ő egységénél is szedte áldozatait. Ég és föld között címmel ejtőernyősökről szóló dokumentumfilmet forgattak. A kamerát tartó kollégája, Gyulai György, munka közben lezuhant. Ennek az eseménynek állított emléket Az utolsó előtti ember című film, amelyben ő is szerepelt. 1964 nyarán ugyanazon a napon halt meg az édesapja, a menyasszonya és a repülős főnöke, aki szintén lezuhant. Ilyen előzmények után indult a Ki mit tud?-on. Pályamódosítás – Először a hatvannégyes Ki mit tud?-on indultam, de nem jutottam tovább. 1966-ban is beneveztem, és eljutottam a rádiós próbafelvételig, 1968-ban pedig indultam a Nyílik a rózsa versenyen. Évekig tanultam az éneklés művészetét, mellette pedig természetesen dolgoztam. – Hol? – A mérlegkészítő ktsz.-nél. A forgalomban lévő csecsemőmérlegeket egyik kollégámmal terveztük. Az első unokámat már ilyennel mértük. – Föllépett valahol, szert tett némi mellékkeresetre? – Az csak amolyan keresgélés volt. Több klub, munkásotthon közönségét szerveztük, így mi is fölléphettünk. Ha kaptunk 50-100 forintot, már örültünk. De a munkahelyemen elég jól kerestem, havonta megvolt az 1300-1400 forintom. Amikor elvégeztem a Farkas-féle iskolát, hívtak az Operaház kórusába. Főállású tagként 960 forintot fizettek volna. Én akkor már ötezret kerestem. Nagyon fájt, de számomra ez járhatatlan út volt. – Külföldre eljutott? – Jártunk a Felvidékre, Erdélybe és a Délvidékre. Egyszer aztán Solti Károly fölajánlotta Hökkön Józsefnek, hogy helyettesítse a Kulacs étteremben. Énekelt ő már korábban is étteremben, de Solti Károly csak egy van, gondolta magában. A külföldiek is miatta járnak oda. Előtte egy év alatt huszonegy énekes szerepelt Solti helyett. Ekkor kérte meg őt. Kisebbrendűségi érzése volt, úgy érezte, hogy nem tudja pótolni. De a híres énekes megnyugtatta: „Kisöreg, Solti Károly csak egy van, de Hökkön Jóska is csak egy. Neked megvan a stílusod, és ne akarj utánozni!” A vezető már a harmadik napon három hónapos szerződést ajánlott neki. Kapott az alkalmon, másnap az OSZK-ban alá is írta a megállapodást. Másfél hónap múlva újra hívatta a vezető. Gondolta, talán kirúgják. De a főnök azt kérdezte tőle, megkötnék-e egész évre a szerződést. Ezt már nehezen tudta egyeztetni a munkahelyével. Éjfélig kellett az étteremben lennie, de általában csak kettőkor indulhatott haza. Másnap reggel pedig várta a munka az intézetben. – A vezérigazgatóm megértett – kiváló dolgozó voltam –, és azt mondta, egy feltétellel enged el: ha a szerződés lejárta után visszajövök. – Akkor már jobban megfizették az éneklést? – Abban az időben napi 160 forint gázsit kaptam. Ehhez jött az, amit a vendégek adtak, s ez volt a több. Ha csoportok érkeztek, még mellékes is jutott. Ezenkívül a Hungáriában és az EMKÉ-ben is fölléptem. – De itt már nem népdalt énekelt... – Sok nótát is kellett tudnom, mert nem mindegy, hogy valakinek a nótáját csak a cigány játssza, vagy el is énekelik. Ma is úgy érzem, hogy megcsaltam korábbi híveimet, hiszen már megismertek és hiányoltak. De a családra gondoltam, a gyerekeket föl kellett nevelnem. Föl is neveltük a három fiút, a legidősebb 29 éves, ő nevelt fiunk, a második 26, a legkisebb 22 éves. Már van unokám is. – Sokak szerint határvonalat kell húzni a népdal és a nóta között. Hogyan férnek meg egymás mellett? – Nagyon is megférnek, nem lehet különválasztani őket. A népdal úgy születik, hogy valakinek nyomta a lelkét valami, és kikívánkozott belőle. A műdalok szerkezetileg nagyon hasonlítanak a népdalokhoz, s bár a nóták szerzőit ismerjük, bizonyos mértékig ezek is a népdalok mintájára keletkeznek. Addig él a nemzet, amíg él a dalkultúrája. A népdal mindennek az alapja, és ez érvényes a nótára is. – Hogyan alakult az élete a továbbiakban? – Sok helyre hívtak kórusba vagy szólistának, de sohasem élt bennem túlzott szereplési vágy. Egyszer a segítségemet kérték a Tamási Áron Népdalkörben. Sikerült továbblépni a kórussal, eljutottunk külföldre is. Fesztiválokon szerepeltünk, fölléptünk nótaműsorokban is. Voltunk a Várban a Csepűrágó fesztiválon és a Budai Parkszínpadon. Zsebből fizetve – Akadt-e támogatójuk? – A pesterzsébeti Csiliben javasoltam, hogy alakítsunk egy nótaklubot. Igyekeztem a sajtóban is meghirdetni, mire azt mondták, hogy a Csilinek nincs szüksége reklámra. Ez volt az első pofon, amelyet kaptam. Nem helyeztek ki plakátot a rendezvényeinkre, és kijelentették, hogy egy lépést sem tesznek az együttes érdekében. Megtűrt csoport lettünk. A korábbi karvezetőnk elment egy vidéki együtteshez, és a kórus engem kért meg, hogy vállaljam el a vezetést. Pályázatokat írtam, és nyertünk is: az OSZK-tól kaptunk támogatást, hogy részt vehessünk egy erdélyi fesztiválon. A vezetőség ezt a pénzt huncutul saját forrásként tüntette föl. A Játékalap pályázatáról is hoztam 80 ezer forintot, s egy fillért nem kaptunk meg belőle. Érthető, hogy dúlt a harc emiatt is. Ezért vagyok kénytelen időnként zsebből fizetni a kórus útjait. Ráadásul a próbateremért óránként 2600 forintot kértek, és azt javasolták, hogy alakítsunkegyesületet. Megalakítottuk, akkor meg ezért nem akartak támogatni, és továbbra is mindenért pénzt kértek tőlünk. A Csiliben mi, kebelbeliek a színházteremért 80 ezer forintot fizettünk. Ehhez – négyszáz fővel számolva – 200 forintos belépő kellett. De egy zenekar nem jött el játszani 30 ezer forintnál kevesebbért, a neves énekesek 10 ezer forintot kértek. – A kudarcok mellett azért voltak sikereik is. – 1997-ben népzenei fesztivált szerveztem, és a Közművelődési Alapítvány pályázatán kaptam pénzt. A Mirelit szponzorált bennünket, természetben: pizzát kaptunk a résztvevőknek. A Linzer Bt. adott ezer darab forró pogácsát. A Jákó Vera Színház egy ebédet állt, cserében fölléptünk a Vigadóban. A kórustagok is besegítettek süteményekkel. Az egész rendezvény 650 ezer forintba került, és maradt 100 ezer forint adósságunk. Megjegyzem, hogy a kórustagok többsége nyugdíjas. – Próbáltak-e fiatalítani? – Sajnos a fiatalok nem nagyon érdeklődnek. A legkisebbek – az iskolások – és az idősebbek között űr tátong. – Miből gazdálkodnak? – Havonta mindenki fizet száz forint tagdíjat. Ebből az összegből bepótolunk az útiköltségbe. Velem olyan szerződést kötöttek, amely szerint a kórusvezetésért havi 3500 forintot kellett volna kapnom. Félévkor még egy fillért sem láttam. De nem érdekelt, mert nem a pénzért csinálom. Néhány éve augusztus 20-ára Dunaújvárosba hívtak énekelni. Kértem, hogy jöhessen az együttes is, és a honoráriumomat fölajánlottam a buszköltségre, de nem volt elég. A hiányzó összeget is én álltam. – Mi szerepel a repertoárjukon? – Székely és magyarországi népda-lok, a magyarsággal kapcsolatos dalok: a hazáról, a hazaszeretetről szóló műdalok, Bartók-, Kodály-feldolgozások. – Van-e föllépőruhájuk? – A lányokéhoz az anyagot Erdélyben kaptuk, és itthon varrattuk meg. A fiúknál nem gond a fehér ing, fekete nadrág. – Időközben elváltak a Csilitől. – A Kispesti Munkásotthontól 1997 márciusában kaptuk meg a befogadási nyilatkozatot. A mester-dalnok súlyos dossziékat hoz elő, ezekben szépen sorakoznak a föllépések, turnék, fesztiválok dokumentumai, műsorlapok, oklevelek, kitüntetések. – Van mivel dicsekednie a kórusnak. – A KTA-tól arany, 1999 áprilisában pedig – a Vass Lajos-emlékversenyen – arany kiváló fokozatú minősítést kaptunk, és meghívtak bennünket a júniusi egri gálaműsorra. Készültek rádiófelvételek, szerepeltünk az MTV-ben, a Duna Televízióban, valamint a BBC műsorában is. – A kultúrpolitika azon mérhető, hogy mire adnak pénzt, és mire nem. Tapasztalatai szerint hogyan viszonyulnak ehhez a két műfajhoz? – Sanyarú sorsra jutott a népdal és a nóta is, nincs támogatójuk. A kisiskolásoknak a népdal tantárgy, de csak elvétve, egy-két helyen tanítanak általános vagy középiskolában népzenét. A fiatalok szemléletét kellene egy kicsit megváltoztatni, hogy ne csak az angolszász zene után fussanak. Kötelességünk megőrizni a dalkultúránkat. Van néhány közösség, amelyik érdeklődik a népdal s a népzene iránt, ami nagy öröm számunkra, de sajnos kevesen vannak. –Milyen emlékezetes külföldi föllépéseik voltak? – 1997. május 24-én Zágonban művelődési központot avattunk. Szentgyörgy napján, április 26-án Sepsiszentgyörgyön léptünk föl. Ezt az STV román televízió is közvetítette egyenes adásban. 1997 júliusában részt vettünk az erdélyi Baróton a Zathuretzky-kórustalálkozón. Azóta minden évben meghívtak bennünket Barótra. Nincs hely számukra Ezt megelőzően, Kispest várossá nyilvánításának 75. évfordulója alkalmából nemzetközi népzenei fesztivált rendeztek Harangoznak Szebenben címmel, 11 kórus és a vecsési fúvósegyüttes – összesen 337 szereplő – részvételével. A tavaly 1848 tiszteletére rendezett nemzetközi népzenei fesztiválra – amely egybeesett a Kispesti Munkásotthon 70 éves fennállásának megünneplésével – nyertek 138 ezer forintot a Nemzeti Kulturális Alaptól. 12 csoport jött az ország különböző tájairól, többek között a fóti asszonykórus, a Papkeszi Mozgássérültek Egyesülete, a tököli Kolo együttes, a taktaharkányi férfikórus és a keceli asszonykórus. Erdélyből eljött a baróti Zathuretzky Kórus, a szlovákiai Nyárasdról két csoport, Szlovéniából a csentei népi együttes, valamint több hazai nemzetiségi kórus. A népzenei fesztiválok sora az idén is folytatódott, hiszen a kispesti polgármester azt kérte, hogy teremtsenek hagyományt ebből. Ám kiderült, hogy a munkásotthon vezetősége nem tart igényt tovább a magyar kultúra és hagyomány ápolóira. Az együttesnek van ugyan érvényes befogadási nyilatkozata, még sincs számára hely az otthonban... A tevékeny, kreatív embereket nehezen tűrik a szervezetek, a vezetők. A főnökök számára óriási frusztrációt jelent, ha nap mint nap azzal kell szembesülniük, hogy már megint másvalakinek a fejében született meg a jó ötlet. Egy idő után ez elviselhetetlenné válik, s nyilván a főnök az erősebb. Történetünk talán happy enddel végződik: egy másik kispesti művelődési intézmény érdeklődik a népdalkör iránt.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.