A mester-dalnok sikerei és kudarcai

Tanárai azt remélték, szobrásszá növi ki magát, de szerszámkészítő lett belőle. Ma is kettős életet él: a kalapács és a karmesteri pálca egyaránt jól áll a kezében. Hökkön József többszakmás lakatos és újító, emellett előadói vizsgával rendelkező énekes, karvezető. Az általa vezetett Tamási Áron Székely Népdalkör papíron a Kispesti Munkásotthon művészeti csoportja. Évente tucatnyi jótékony föllépésen vesznek részt, számos hazai és külföldi fesztiválon szerepeltek sikerrel. A kórus vezetőjének gyáli otthona tele van becses relikviákkal: a föllépések emlékei, ajándéktárgyai idézik a koncertek hangulatát. A mester szívesen beszélt életútjáról, s a buktatókat sem hallgatta el.– A zalai Letenye melletti Mura-rátkáról származom, ahol a kertünk Trianon után a határon túlra került. Az anyatejjel szívtam magamba az éneklés szeretetét. Az énektanárom azt mondta, basszista leszek. Csak annyit tévedett, hogy bariton lettem. De a tanáraim azt is szerették volna, ha a képzőművészetire megyek, mert elég jól faragtam. A környékünkön található zsírmárványból – mi így hívtuk – formáztam mindenfélét. De sajnos nem volt pénzünk a továbbtanulásra, a szüleim elváltak, anyám egyedül nevelt hatunkat. Aztán feljöttem Pestre, bekerültem egy szakmunkásképzőbe, amely a Margit körúti börtönépületben működött. Albérletben laktam, éjszakánként vagont raktam. A jó eszű szerszámkészítő lakatos később, munkája mellett tanulgatva megszerezte a mérlegkészítő szakképesítést is. Amikor elvégezte a szakmunkásképzőt, bekerült a Dózsa ejtőernyős klubjába, aztán az ejtőernyős alakulathoz vonult be. A honvédségnél az újoncok három hónapos kiképzését vezette. Ez a veszélyes szakma az ő egységénél is szedte áldozatait. Ég és föld között címmel ejtőernyősökről szóló dokumentumfilmet forgattak. A kamerát tartó kollégája, Gyulai György, munka közben lezuhant. Ennek az eseménynek állított emléket Az utolsó előtti ember című film, amelyben ő is szerepelt. 1964 nyarán ugyanazon a napon halt meg az édesapja, a menyasszonya és a repülős főnöke, aki szintén lezuhant. Ilyen előzmények után indult a Ki mit tud?-on. Pályamódosítás – Először a hatvannégyes Ki mit tud?-on indultam, de nem jutottam tovább. 1966-ban is beneveztem, és eljutottam a rádiós próbafelvételig, 1968-ban pedig indultam a Nyílik a rózsa versenyen. Évekig tanultam az éneklés művészetét, mellette pedig természetesen dolgoztam. – Hol? – A mérlegkészítő ktsz.-nél. A forgalomban lévő csecsemőmérlegeket egyik kollégámmal terveztük. Az első unokámat már ilyennel mértük. – Föllépett valahol, szert tett némi mellékkeresetre? – Az csak amolyan keresgélés volt. Több klub, munkásotthon közönségét szerveztük, így mi is fölléphettünk. Ha kaptunk 50-100 forintot, már örültünk. De a munkahelyemen elég jól kerestem, havonta megvolt az 1300-1400 forintom. Amikor elvégeztem a Farkas-féle iskolát, hívtak az Operaház kórusába. Főállású tagként 960 forintot fizettek volna. Én akkor már ötezret kerestem. Nagyon fájt, de számomra ez járhatatlan út volt. – Külföldre eljutott? – Jártunk a Felvidékre, Erdélybe és a Délvidékre. Egyszer aztán Solti Károly fölajánlotta Hökkön Józsefnek, hogy helyettesítse a Kulacs étteremben. Énekelt ő már korábban is étteremben, de Solti Károly csak egy van, gondolta magában. A külföldiek is miatta járnak oda. Előtte egy év alatt huszonegy énekes szerepelt Solti helyett. Ekkor kérte meg őt. Kisebbrendűségi érzése volt, úgy érezte, hogy nem tudja pótolni. De a híres énekes megnyugtatta: „Kisöreg, Solti Károly csak egy van, de Hökkön Jóska is csak egy. Neked megvan a stílusod, és ne akarj utánozni!” A vezető már a harmadik napon három hónapos szerződést ajánlott neki. Kapott az alkalmon, másnap az OSZK-ban alá is írta a megállapodást. Másfél hónap múlva újra hívatta a vezető. Gondolta, talán kirúgják. De a főnök azt kérdezte tőle, megkötnék-e egész évre a szerződést. Ezt már nehezen tudta egyeztetni a munkahelyével. Éjfélig kellett az étteremben lennie, de általában csak kettőkor indulhatott haza. Másnap reggel pedig várta a munka az intézetben. – A vezérigazgatóm megértett – kiváló dolgozó voltam –, és azt mondta, egy feltétellel enged el: ha a szerződés lejárta után visszajövök. – Akkor már jobban megfizették az éneklést? – Abban az időben napi 160 forint gázsit kaptam. Ehhez jött az, amit a vendégek adtak, s ez volt a több. Ha csoportok érkeztek, még mellékes is jutott. Ezenkívül a Hungáriában és az EMKÉ-ben is fölléptem. – De itt már nem népdalt énekelt... – Sok nótát is kellett tudnom, mert nem mindegy, hogy valakinek a nótáját csak a cigány játssza, vagy el is énekelik. Ma is úgy érzem, hogy megcsaltam korábbi híveimet, hiszen már megismertek és hiányoltak. De a családra gondoltam, a gyerekeket föl kellett nevelnem. Föl is neveltük a három fiút, a legidősebb 29 éves, ő nevelt fiunk, a második 26, a legkisebb 22 éves. Már van unokám is. – Sokak szerint határvonalat kell húzni a népdal és a nóta között. Hogyan férnek meg egymás mellett? – Nagyon is megférnek, nem lehet különválasztani őket. A népdal úgy születik, hogy valakinek nyomta a lelkét valami, és kikívánkozott belőle. A műdalok szerkezetileg nagyon hasonlítanak a népdalokhoz, s bár a nóták szerzőit ismerjük, bizonyos mértékig ezek is a népdalok mintájára keletkeznek. Addig él a nemzet, amíg él a dalkultúrája. A népdal mindennek az alapja, és ez érvényes a nótára is. – Hogyan alakult az élete a továbbiakban? – Sok helyre hívtak kórusba vagy szólistának, de sohasem élt bennem túlzott szereplési vágy. Egyszer a segítségemet kérték a Tamási Áron Népdalkörben. Sikerült továbblépni a kórussal, eljutottunk külföldre is. Fesztiválokon szerepeltünk, fölléptünk nótaműsorokban is. Voltunk a Várban a Csepűrágó fesztiválon és a Budai Parkszínpadon. Zsebből fizetve – Akadt-e támogatójuk? – A pesterzsébeti Csiliben javasoltam, hogy alakítsunk egy nótaklubot. Igyekeztem a sajtóban is meghirdetni, mire azt mondták, hogy a Csilinek nincs szüksége reklámra. Ez volt az első pofon, amelyet kaptam. Nem helyeztek ki plakátot a rendezvényeinkre, és kijelentették, hogy egy lépést sem tesznek az együttes érdekében. Megtűrt csoport lettünk. A korábbi karvezetőnk elment egy vidéki együtteshez, és a kórus engem kért meg, hogy vállaljam el a vezetést. Pályázatokat írtam, és nyertünk is: az OSZK-tól kaptunk támogatást, hogy részt vehessünk egy erdélyi fesztiválon. A vezetőség ezt a pénzt huncutul saját forrásként tüntette föl. A Játékalap pályázatáról is hoztam 80 ezer forintot, s egy fillért nem kaptunk meg belőle. Érthető, hogy dúlt a harc emiatt is. Ezért vagyok kénytelen időnként zsebből fizetni a kórus útjait. Ráadásul a próbateremért óránként 2600 forintot kértek, és azt javasolták, hogy alakítsunkegyesületet. Megalakítottuk, akkor meg ezért nem akartak támogatni, és továbbra is mindenért pénzt kértek tőlünk. A Csiliben mi, kebelbeliek a színházteremért 80 ezer forintot fizettünk. Ehhez – négyszáz fővel számolva – 200 forintos belépő kellett. De egy zenekar nem jött el játszani 30 ezer forintnál kevesebbért, a neves énekesek 10 ezer forintot kértek. – A kudarcok mellett azért voltak sikereik is. – 1997-ben népzenei fesztivált szerveztem, és a Közművelődési Alapítvány pályázatán kaptam pénzt. A Mirelit szponzorált bennünket, természetben: pizzát kaptunk a résztvevőknek. A Linzer Bt. adott ezer darab forró pogácsát. A Jákó Vera Színház egy ebédet állt, cserében fölléptünk a Vigadóban. A kórustagok is besegítettek süteményekkel. Az egész rendezvény 650 ezer forintba került, és maradt 100 ezer forint adósságunk. Megjegyzem, hogy a kórustagok többsége nyugdíjas. – Próbáltak-e fiatalítani? – Sajnos a fiatalok nem nagyon érdeklődnek. A legkisebbek – az iskolások – és az idősebbek között űr tátong. – Miből gazdálkodnak? – Havonta mindenki fizet száz forint tagdíjat. Ebből az összegből bepótolunk az útiköltségbe. Velem olyan szerződést kötöttek, amely szerint a kórusvezetésért havi 3500 forintot kellett volna kapnom. Félévkor még egy fillért sem láttam. De nem érdekelt, mert nem a pénzért csinálom. Néhány éve augusztus 20-ára Dunaújvárosba hívtak énekelni. Kértem, hogy jöhessen az együttes is, és a honoráriumomat fölajánlottam a buszköltségre, de nem volt elég. A hiányzó összeget is én álltam. – Mi szerepel a repertoárjukon? – Székely és magyarországi népda-lok, a magyarsággal kapcsolatos dalok: a hazáról, a hazaszeretetről szóló műdalok, Bartók-, Kodály-feldolgozások. – Van-e föllépőruhájuk? – A lányokéhoz az anyagot Erdélyben kaptuk, és itthon varrattuk meg. A fiúknál nem gond a fehér ing, fekete nadrág. – Időközben elváltak a Csilitől. – A Kispesti Munkásotthontól 1997 márciusában kaptuk meg a befogadási nyilatkozatot. A mester-dalnok súlyos dossziékat hoz elő, ezekben szépen sorakoznak a föllépések, turnék, fesztiválok dokumentumai, műsorlapok, oklevelek, kitüntetések. – Van mivel dicsekednie a kórusnak. – A KTA-tól arany, 1999 áprilisában pedig – a Vass Lajos-emlékversenyen – arany kiváló fokozatú minősítést kaptunk, és meghívtak bennünket a júniusi egri gálaműsorra. Készültek rádiófelvételek, szerepeltünk az MTV-ben, a Duna Televízióban, valamint a BBC műsorában is. – A kultúrpolitika azon mérhető, hogy mire adnak pénzt, és mire nem. Tapasztalatai szerint hogyan viszonyulnak ehhez a két műfajhoz? – Sanyarú sorsra jutott a népdal és a nóta is, nincs támogatójuk. A kisiskolásoknak a népdal tantárgy, de csak elvétve, egy-két helyen tanítanak általános vagy középiskolában népzenét. A fiatalok szemléletét kellene egy kicsit megváltoztatni, hogy ne csak az angolszász zene után fussanak. Kötelességünk megőrizni a dalkultúránkat. Van néhány közösség, amelyik érdeklődik a népdal s a népzene iránt, ami nagy öröm számunkra, de sajnos kevesen vannak. –Milyen emlékezetes külföldi föllépéseik voltak? – 1997. május 24-én Zágonban művelődési központot avattunk. Szentgyörgy napján, április 26-án Sepsiszentgyörgyön léptünk föl. Ezt az STV román televízió is közvetítette egyenes adásban. 1997 júliusában részt vettünk az erdélyi Baróton a Zathuretzky-kórustalálkozón. Azóta minden évben meghívtak bennünket Barótra. Nincs hely számukra Ezt megelőzően, Kispest várossá nyilvánításának 75. évfordulója alkalmából nemzetközi népzenei fesztivált rendeztek Harangoznak Szebenben címmel, 11 kórus és a vecsési fúvósegyüttes – összesen 337 szereplő – részvételével. A tavaly 1848 tiszteletére rendezett nemzetközi népzenei fesztiválra – amely egybeesett a Kispesti Munkásotthon 70 éves fennállásának megünneplésével – nyertek 138 ezer forintot a Nemzeti Kulturális Alaptól. 12 csoport jött az ország különböző tájairól, többek között a fóti asszonykórus, a Papkeszi Mozgássérültek Egyesülete, a tököli Kolo együttes, a taktaharkányi férfikórus és a keceli asszonykórus. Erdélyből eljött a baróti Zathuretzky Kórus, a szlovákiai Nyárasdról két csoport, Szlovéniából a csentei népi együttes, valamint több hazai nemzetiségi kórus. A népzenei fesztiválok sora az idén is folytatódott, hiszen a kispesti polgármester azt kérte, hogy teremtsenek hagyományt ebből. Ám kiderült, hogy a munkásotthon vezetősége nem tart igényt tovább a magyar kultúra és hagyomány ápolóira. Az együttesnek van ugyan érvényes befogadási nyilatkozata, még sincs számára hely az otthonban... A tevékeny, kreatív embereket nehezen tűrik a szervezetek, a vezetők. A főnökök számára óriási frusztrációt jelent, ha nap mint nap azzal kell szembesülniük, hogy már megint másvalakinek a fejében született meg a jó ötlet. Egy idő után ez elviselhetetlenné válik, s nyilván a főnök az erősebb. Történetünk talán happy enddel végződik: egy másik kispesti művelődési intézmény érdeklődik a népdalkör iránt.