A nemzet hídja

A budapestiek már észre sem veszik szépségét, megszokták, hogy van, hogy esténként kigyúlnak rajta a fények. Pedig biztosan nem ok nélkül ájuldoznak láttára a gyönyörűségtől a messzi földről ide látogatók, fényképezkednek előtte a japánok, videózzák az amerikai turisták. Széchenyi Lánchídja egyike a világ legismertebb műszaki létesítményeinek, a leghíresebb hidak közé tartozik. Szombaton lesz százötven éves. De van egy másik, szintén kerek születésnapja is november 20-án: fél évszázada épült újjá romjaiból.A Duna-völgy e fontos, évezredek óta lakott helyén, ősi utak találkozási pontján egészen a múlt századig provizórikus volt a folyami átkelés. Bár a középkor óta hajóhidak kötötték össze Budát Pesttel, a két part közt leginkább dereglyével közlekedtek. Magas vízálláskor, jégzajlás idején pedig sehogyan. Állandó kőhíd, mint Regensburgban vagy Prágában, nem épült, a Duna medre itt nagyon mély, sodrása, áradása jóval erősebb, mint fentebb, avagy a Moldváé. A XIX. század vasipari forradalma kellett hozzá, no meg a reformkor szellemi-lelki motorjának, Széchenyi Istvánnak vasakarata, hogy végre szilárd híd kösse egybe a magyar főváros részeit. Az 1838. évi tavaszi pusztító jeges ár volt ama utolsó csepp a történelmi pohárban; tovább nem volt halasztható modern védőgát, s azzal együtt állandó híd építése. Széchenyi (már korábban) Hídegyletet alapított, majd terveket készített és megszervezte a kivitelezés hazai hátterét. Bécsen jelképesen és valóságosan is túlnyúlva angol mérnököket bízott meg a munkával: a tervezéssel William Clarkot, a kivitelezéssel Adam Clarkot, a vasszerkezet legyártásával az Andrássyak gömöri gyárait. Jellemző az építkezés nehézségére, hogy csak a tényleges munkakezdés után három évvel kerülhetett sor az alapkő letételére. A mederpillérek helyét előbb sűrű cölöpfallal vették körül, a vizet kiszivattyúzták közüle, majd a laza fenékhordalékot vízzáró agyaggal cserélték ki, és az így teherbíróvá tett talajra fektették a kőalapozást. 1842. augusztus 24-én, a Duna vízszintje alatt 16 méterrel, kétszáz meghívott szeme láttára helyezték el a Pest felőli pillér alapkövét. Tervszerűen folytak a munkálatok 1848. július 18-ig, ekkor, az utolsó láncszem beemelésekor a felvonólánc elszakadt, a lezuhanó teher öszszetörte az állványzatot, sokan vízbe estek – köztük Széchenyi is, aki gyakran időzött a helyszínen az építést figyelve. Jókai is befoglalta leghíresebb regényébe azt a történelmi tényt, hogy a szabadságharc második évében a budai vár osztrák helyőrsége ágyúzta a hidat, Alnoch ezredes a budai lánckamra aláaknázásával tönkretett nyolc kereszttartót, és csupán Clark mérnök leleményének volt köszönhető, hogy a függőszerkezetet nem sikerült felrobbantania. Így 1849. november 20-án végre megnyílhatott a Lánchíd az ország közönsége előtt. 1913-ra a megnövekedett járműfogalom következtében a láncszerkezet megnyúlt, lengése vészesen megnőtt, a következő két évben ki kellett cserélni a fáradó tartókat. A kétszeres erősségű, szemre is masszívabb lánc még szebbé tette a hidat, s ha nem jön újabb háború, ki tudja, meddig hordozta volna a modern város milliós tonnaterheit. 1945. január 18-án azonban megismétlődött a történelem: a megint csak Buda várába szorult német katonaság felrobbantotta a lánckamrákat, a híd ezúttal a Dunába rogyott. Valóban kevés tragikusabb látványt kínált történelmünk, mint a megostromolt Budapest szívében a folyóban haldokló Lánchíd. Újjáépítése három évig tartott, az újraavatást az eredetinek kerek századik évfordulójáraidőzítették. Az akkori hatalom nem fukarkodott saját érdemeinek propagálásával, szinte olybá tűnt, hogy a nagy mű atyja nem is Széchenyi gróf, hanem a kommunista Gerő, a hídverő. A főváros lakói mindenesetre visszakapták szeretett hídjukat, amit azóta egy ízben már alaposan fel kellett frissíteni. 1973-ban a mintegy százezer acélszegecs egytizedét kicserélték, felújították a két hídfő alatt átvezetett villamospályákat. Azóta csak egy műszaki felülvizsgálat történt, 1987-ben – megnyugtató diagnózissal –, és a pillérkapuk fölötti népköztársasági jelkép helyére került vissza a régi, faragott, koronás kőcímer 1997-ben. A Lánchíd jelen állapotában és igénybevételével 2020-ig nem szorul újabb renoválásra.Széchenyi Lánchídja Építésének idején a világ egyik legmodernebb műszaki létesítménye volt. A két pilléren átvezetett, a partokon lehorgonyzott páros láncszerkezet, illetve az azokról lefüggő tartók hordozzák a hídpálya terhét. A kapukban végződő pillérek közötti távolság 202 m; oldalnyílásainak hossza 87 m, a híd két part közötti teljes fesztávja 376 m. A kő mederpillérek tetőmagassága a Duna alapvízszintje fölött 36 m, a jobb parti mélysége 14 m. Az eredeti keresztszelvényt két 1,8 méteres járda és 5,7 m széles útpálya alkotta, később a közlekedési utat 6,5 méteresre bővítették, a kapuk belsejéből is lefaragva az autóbusz-forgalom számára. A hídfőket őrző kőoroszlánokat Marschalkó János szobrász faragta 1850-ben, a négy hídvégi vámszedőházat az 1945 utáni újraépítés során bontották le. (Forrás: A Pallas Nagylexikona, 1897., Budapest Lexikon, 1993)