Következő mérkőzések
Horvátország
15:002024. június 19.
Albánia
Németország
18:002024. június 19.
Magyarország

A nemzet hídja

Ludwig Emil
1999. 11. 17. 23:00
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A budapestiek már észre sem veszik szépségét, megszokták, hogy van, hogy esténként kigyúlnak rajta a fények. Pedig biztosan nem ok nélkül ájuldoznak láttára a gyönyörűségtől a messzi földről ide látogatók, fényképezkednek előtte a japánok, videózzák az amerikai turisták. Széchenyi Lánchídja egyike a világ legismertebb műszaki létesítményeinek, a leghíresebb hidak közé tartozik. Szombaton lesz százötven éves. De van egy másik, szintén kerek születésnapja is november 20-án: fél évszázada épült újjá romjaiból.A Duna-völgy e fontos, évezredek óta lakott helyén, ősi utak találkozási pontján egészen a múlt századig provizórikus volt a folyami átkelés. Bár a középkor óta hajóhidak kötötték össze Budát Pesttel, a két part közt leginkább dereglyével közlekedtek. Magas vízálláskor, jégzajlás idején pedig sehogyan. Állandó kőhíd, mint Regensburgban vagy Prágában, nem épült, a Duna medre itt nagyon mély, sodrása, áradása jóval erősebb, mint fentebb, avagy a Moldváé. A XIX. század vasipari forradalma kellett hozzá, no meg a reformkor szellemi-lelki motorjának, Széchenyi Istvánnak vasakarata, hogy végre szilárd híd kösse egybe a magyar főváros részeit. Az 1838. évi tavaszi pusztító jeges ár volt ama utolsó csepp a történelmi pohárban; tovább nem volt halasztható modern védőgát, s azzal együtt állandó híd építése. Széchenyi (már korábban) Hídegyletet alapított, majd terveket készített és megszervezte a kivitelezés hazai hátterét. Bécsen jelképesen és valóságosan is túlnyúlva angol mérnököket bízott meg a munkával: a tervezéssel William Clarkot, a kivitelezéssel Adam Clarkot, a vasszerkezet legyártásával az Andrássyak gömöri gyárait. Jellemző az építkezés nehézségére, hogy csak a tényleges munkakezdés után három évvel kerülhetett sor az alapkő letételére. A mederpillérek helyét előbb sűrű cölöpfallal vették körül, a vizet kiszivattyúzták közüle, majd a laza fenékhordalékot vízzáró agyaggal cserélték ki, és az így teherbíróvá tett talajra fektették a kőalapozást. 1842. augusztus 24-én, a Duna vízszintje alatt 16 méterrel, kétszáz meghívott szeme láttára helyezték el a Pest felőli pillér alapkövét. Tervszerűen folytak a munkálatok 1848. július 18-ig, ekkor, az utolsó láncszem beemelésekor a felvonólánc elszakadt, a lezuhanó teher öszszetörte az állványzatot, sokan vízbe estek – köztük Széchenyi is, aki gyakran időzött a helyszínen az építést figyelve. Jókai is befoglalta leghíresebb regényébe azt a történelmi tényt, hogy a szabadságharc második évében a budai vár osztrák helyőrsége ágyúzta a hidat, Alnoch ezredes a budai lánckamra aláaknázásával tönkretett nyolc kereszttartót, és csupán Clark mérnök leleményének volt köszönhető, hogy a függőszerkezetet nem sikerült felrobbantania. Így 1849. november 20-án végre megnyílhatott a Lánchíd az ország közönsége előtt. 1913-ra a megnövekedett járműfogalom következtében a láncszerkezet megnyúlt, lengése vészesen megnőtt, a következő két évben ki kellett cserélni a fáradó tartókat. A kétszeres erősségű, szemre is masszívabb lánc még szebbé tette a hidat, s ha nem jön újabb háború, ki tudja, meddig hordozta volna a modern város milliós tonnaterheit. 1945. január 18-án azonban megismétlődött a történelem: a megint csak Buda várába szorult német katonaság felrobbantotta a lánckamrákat, a híd ezúttal a Dunába rogyott. Valóban kevés tragikusabb látványt kínált történelmünk, mint a megostromolt Budapest szívében a folyóban haldokló Lánchíd. Újjáépítése három évig tartott, az újraavatást az eredetinek kerek századik évfordulójáraidőzítették. Az akkori hatalom nem fukarkodott saját érdemeinek propagálásával, szinte olybá tűnt, hogy a nagy mű atyja nem is Széchenyi gróf, hanem a kommunista Gerő, a hídverő. A főváros lakói mindenesetre visszakapták szeretett hídjukat, amit azóta egy ízben már alaposan fel kellett frissíteni. 1973-ban a mintegy százezer acélszegecs egytizedét kicserélték, felújították a két hídfő alatt átvezetett villamospályákat. Azóta csak egy műszaki felülvizsgálat történt, 1987-ben – megnyugtató diagnózissal –, és a pillérkapuk fölötti népköztársasági jelkép helyére került vissza a régi, faragott, koronás kőcímer 1997-ben. A Lánchíd jelen állapotában és igénybevételével 2020-ig nem szorul újabb renoválásra.Széchenyi Lánchídja Építésének idején a világ egyik legmodernebb műszaki létesítménye volt. A két pilléren átvezetett, a partokon lehorgonyzott páros láncszerkezet, illetve az azokról lefüggő tartók hordozzák a hídpálya terhét. A kapukban végződő pillérek közötti távolság 202 m; oldalnyílásainak hossza 87 m, a híd két part közötti teljes fesztávja 376 m. A kő mederpillérek tetőmagassága a Duna alapvízszintje fölött 36 m, a jobb parti mélysége 14 m. Az eredeti keresztszelvényt két 1,8 méteres járda és 5,7 m széles útpálya alkotta, később a közlekedési utat 6,5 méteresre bővítették, a kapuk belsejéből is lefaragva az autóbusz-forgalom számára. A hídfőket őrző kőoroszlánokat Marschalkó János szobrász faragta 1850-ben, a négy hídvégi vámszedőházat az 1945 utáni újraépítés során bontották le. (Forrás: A Pallas Nagylexikona, 1897., Budapest Lexikon, 1993)

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.