Kornélia 2024. március 3.
logo

A romantikus költő

Sz. A.
1999.11.30. 23:00

A pécsi illetőségű irodalomtörténész, Rajnai László negyven esztendeje írta azt a kitűnő Vörösmarty-életrajzot, melyet csak most adott közre a székesfehérvári Árgus Könyvkiadó és a Vörösmarty Társaság. Irodalmár körökben számontartották e művet, ahogy a szerzőről is tudtak, csak épp hajlíthatatlan jelleme és a marxista suszteresztétikáról vallott (és leírt) nézetei nem tették lehetővé a mű korábbi megjelenését. A szerző, mint jelzi, Várko-nyi Nándor közelében élt. A magyar tradicionalizmus kitűnő mestere a szó legnemesebb értelmében rajta is hagyta szellemi keze nyomát Rajnai Lászlón, akinek sokoldalú tájékozottsága, a közhelyekkel szembeni gyanakvása, átérzőképessége és láttató-ereje lebilincselő. Műve olvasmánynak sem utolsó, benne nemcsak Vörösmarty életútját követhetjük végig, hanem pontos látleletet kapunk a romantika korabeli heroikus küzdelmeiről és – nem utolsósorban – a Vörösmartyt körülvevő költőkről-írókról. Nem a megszokott, agyonlábjegyzetelt és nyögvenyelős irodalomtörténet, hanem minden mondatában pontos, elegáns és mélyenszántó esszé. Megjelenik szemünk előtt Vörösmarty tragikus és felemelő élete. Kápolnásnyéki gyerekkora, melyről szinte semmit nem őriznek írásai, csak eposzai természetburjánzása utal e boldog korszakára. Követhetjük útját a Perczel-famíliához, ahol nevelősködött, s ahol alighanem élete egyetlen, végképp reménytelen szerelmét megismerte. Feltárul a könyvben költészetének két fő korszaka, a korai – főként antik metrumú – eposzoké, melyekben egy elszabadultan burjánzó, páratlan képzelet küzd a világ vélt vagy valódi szerkezetével. Megismerhetjük viaskodását az alkatával nehezen összeegyeztethető drámáért, melyben hol jelentékenyt, hol feledhetőt alkotott. És a kései periódust, melyben a csúcsra ért, de a kvázi nyomorból kilábalni sosem tudó poéta elindul a pokolba, a végső, ám heroikusan elfogadott, szinte kihívott összeomlás felé. Remek, odavetett portrékat fest a szerző egy-egy kitűnő Vörösmarty-kortársról. „Berzsenyi Dániel, ez az ércből öntött szoborkoloszszus, önsúlya alatt merült el az agyagban.” Vagy: „Kisfaludy Károly tehetségében volt valami cigányos, a nagy rögtönzők közé tartozott...” Végül: „Kölcsey magasan szállt, egy eszményi hazába vágyakozott, mint sápadt, távoli bolygó, mely irtózik a Nap tüzes sugaraitól.” Öregedőben, mint a süket és morózus Beethoven, Vörösmarty is félredob minden konvenciót és gráciát. Ekkor írott hatalmas verseinek a hangja tragikus, rekedt. Ő, a magyar ritmus egyik legnagyobb mestere, ekkor már arra sem ügyel, hogy jól felhangolja hangszerét. Kései művei nagy részét megsemmisíti. Rajnai László remek érzékkel, pontosan és semmit el nem hallgatva, mégis diszkréten veti papírra az öreg, poraiba omló poéta-látnok képét, aki – miközben egy ország ünnepli – magányosabb és nyomorultabb a kóbor ebnél. (Rajnai László: Vörösmarty Mihály, Árgus Kiadó,Székesfehérvár, 1999, 236 oldal.)

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.