A srácok, a rácsok és a csokornyakkendős ápolók

1999. 11. 11. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A Győri Nemzeti Színházban holnap bemutatandó Kakukkfészek című színdarab rendezője és egyik főszereplője, Bujtor István nem első ízben találkozott a Ken Kesey regényéből, Del Was-serman által színpadra alkalmazott művel. A vígszínházi ősbemutatón – akár csak most – Bromdem főnök szerepét alakította, szín-reállító rendezőként jegyezte a székesfehérvári előadást, valamint a majd egy évtizeddel ezelőtti győri produkciót.„Nagyon nagy sikere volt kilenc esztendeje az előadásnak, ezért, mondhatni közkívánatra tűzte újra műsorára a színház” – meséli Bujtor István. Ennek ellenére nem felújítást láthatnak a nézők, hiszen a rendező megújult koncepció szerint vitte színre a drámát. „Meg-próbálok egy besúgó vonalat is belefűzni a történetbe. Vigyáznunk kell, mert mindig is jegyzetelték és jegyzetelni fogják szavainkat, még az ilyen kis közösségekben is, amelyet a színmű ábrázol.” Természetesen a klinika falai közt történtek tökéletesen leképeznek egy országot, az ország egészét. Remek hely ez az intézet, mintha nem is tébolyda lenne. Csokornyakkendős ápolók gyógyítanak elektrosokkal; a falakról, sőt a földről is lehetne itt enni: minden patyo-lattiszta. Csak azok a fránya rácsok ne lennének! Na mindegy, miss Ratched nővér (Dobos Katalin), vagy ahogy a háta mögött szólítják, a főnéni negédes kedvessége mindenért kárpótol. „Mindenki jót akar a darabban, még miss Ratched is, ennek ellenére minduntalan egymás torkának ugranak” – mondja Bujtor, utalva arra, hogy a klinika már-már elviselhetetlenül katonás rendjét kialakító főnéni számára a látszat ellenére mégis fontos a gyógyítás, ám csak McMurphy lázadó szelleme és érző szíve a valódi terápia a tébolydában élők számára. – Megszegték a társadalom szabályait, s büntetésre lett volna szükségük – feddi az ápoltakat Ratched nővér. Mondhatni, ideális közeg egy kisstílű bűnözőnek, mint Mc-Murphy (Tóth Tahi Máté) ez a klinika, ahová a büntetőgazdaságból menekül. Fel is forgatja fenekestől az intézet vaskalapos rendjét az egyén szabadságának nevében. Teszi mindezt ösztönösen. „Tulaj-donképpen krisztusi történetként is értelmezhetjük, amelynek főszereplője egy botcsinálta megváltó, akit sajátosan ugyan, de megfeszítenek.” Bujtor már a Vígszínházi ősbemutató próbáin átalakította az előadás végét, méghozzá Milos Forman Oscar-díjas alkotásának megfelelően. Ennek köszönhetően válik a produkció a szabadság szimfóniájává. Nem véletlen hát, hogy az utolsó jelenet alatt Beethoven Egmont-nyitányát harsogják a hangszórók. Meg nem mondaná senki az itt élőkről, hogy elmekórtani esetek. Harding (Maszlay István) családja, s valami rosszul értelmezett nemiség elől menekülve vállalja az önkéntes száműzetést, megszerzett tudásával pedig még egy pszichiátert is megszégyeníthetne. Szegény Billy Bibbit (Posonyi Takács László) a rajta hatalmaskodó anyjától próbálna szabadulni, ha édesanyja szerepét nem vette volna át önként a főnéni. „Nagyon nehéz valódi betegeket hitelesen ábrázolni. Ellátogattunk egy intézetbe, ahol a darabhoz hasonló munkaterápiás kezelés folyt. Megdöbbentő volt az élmény: csak fél óra elteltével vettük észre, hogy a látszólag egészséges emberek teljesen összefüggéstelenül beszéltek hozzánk” – így Bujtor István. Jelen előadásban elhangzanak Bromdem monológjai, amellyel a rendező érzékeltetni kívánja, hogy az indián lelke sem tökéletesen egészséges, és valódi gyógyírt csak a szabadság adhat számára.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.