A srácok, a rácsok és a csokornyakkendős ápolók

A Győri Nemzeti Színházban holnap bemutatandó Kakukkfészek című színdarab rendezője és egyik főszereplője, Bujtor István nem első ízben találkozott a Ken Kesey regényéből, Del Was-serman által színpadra alkalmazott művel. A vígszínházi ősbemutatón – akár csak most – Bromdem főnök szerepét alakította, szín-reállító rendezőként jegyezte a székesfehérvári előadást, valamint a majd egy évtizeddel ezelőtti győri produkciót.„Nagyon nagy sikere volt kilenc esztendeje az előadásnak, ezért, mondhatni közkívánatra tűzte újra műsorára a színház” – meséli Bujtor István. Ennek ellenére nem felújítást láthatnak a nézők, hiszen a rendező megújult koncepció szerint vitte színre a drámát. „Meg-próbálok egy besúgó vonalat is belefűzni a történetbe. Vigyáznunk kell, mert mindig is jegyzetelték és jegyzetelni fogják szavainkat, még az ilyen kis közösségekben is, amelyet a színmű ábrázol.” Természetesen a klinika falai közt történtek tökéletesen leképeznek egy országot, az ország egészét. Remek hely ez az intézet, mintha nem is tébolyda lenne. Csokornyakkendős ápolók gyógyítanak elektrosokkal; a falakról, sőt a földről is lehetne itt enni: minden patyo-lattiszta. Csak azok a fránya rácsok ne lennének! Na mindegy, miss Ratched nővér (Dobos Katalin), vagy ahogy a háta mögött szólítják, a főnéni negédes kedvessége mindenért kárpótol. „Mindenki jót akar a darabban, még miss Ratched is, ennek ellenére minduntalan egymás torkának ugranak” – mondja Bujtor, utalva arra, hogy a klinika már-már elviselhetetlenül katonás rendjét kialakító főnéni számára a látszat ellenére mégis fontos a gyógyítás, ám csak McMurphy lázadó szelleme és érző szíve a valódi terápia a tébolydában élők számára. – Megszegték a társadalom szabályait, s büntetésre lett volna szükségük – feddi az ápoltakat Ratched nővér. Mondhatni, ideális közeg egy kisstílű bűnözőnek, mint Mc-Murphy (Tóth Tahi Máté) ez a klinika, ahová a büntetőgazdaságból menekül. Fel is forgatja fenekestől az intézet vaskalapos rendjét az egyén szabadságának nevében. Teszi mindezt ösztönösen. „Tulaj-donképpen krisztusi történetként is értelmezhetjük, amelynek főszereplője egy botcsinálta megváltó, akit sajátosan ugyan, de megfeszítenek.” Bujtor már a Vígszínházi ősbemutató próbáin átalakította az előadás végét, méghozzá Milos Forman Oscar-díjas alkotásának megfelelően. Ennek köszönhetően válik a produkció a szabadság szimfóniájává. Nem véletlen hát, hogy az utolsó jelenet alatt Beethoven Egmont-nyitányát harsogják a hangszórók. Meg nem mondaná senki az itt élőkről, hogy elmekórtani esetek. Harding (Maszlay István) családja, s valami rosszul értelmezett nemiség elől menekülve vállalja az önkéntes száműzetést, megszerzett tudásával pedig még egy pszichiátert is megszégyeníthetne. Szegény Billy Bibbit (Posonyi Takács László) a rajta hatalmaskodó anyjától próbálna szabadulni, ha édesanyja szerepét nem vette volna át önként a főnéni. „Nagyon nehéz valódi betegeket hitelesen ábrázolni. Ellátogattunk egy intézetbe, ahol a darabhoz hasonló munkaterápiás kezelés folyt. Megdöbbentő volt az élmény: csak fél óra elteltével vettük észre, hogy a látszólag egészséges emberek teljesen összefüggéstelenül beszéltek hozzánk” – így Bujtor István. Jelen előadásban elhangzanak Bromdem monológjai, amellyel a rendező érzékeltetni kívánja, hogy az indián lelke sem tökéletesen egészséges, és valódi gyógyírt csak a szabadság adhat számára.